A titokzatos lány - szerelmes vers

A napnak már lefelé lógott a lába,

de én billegtem-ballagtam tovább.

Az éj sötétbe burkolta a várost.

Házai fényesen ragyogtak az éjszakában,

amit még nem nyelt el a homály leple.

Ahogy szerfelett néztem az árnyak játékát,

úgy csapott meg egy bódító illat ám.

Az illat oly mámorító,

mint egy mély édes álom,

melyből nem akarsz felébredni.

Így követvén az illat felhőt,

megkeresvén gazdáját a város mélyén.

Az andalító érzés kezdett elhalni,

de én meg nem állva kutattam tovább tulajdonosát.

A keresésben elfáradva,

leülvén egy padra gondolkodóba ejtett valami.

Ki ez a lány s mit csinál itt?

Miért követem oly mohón, mint egy vad a zsákmányt?

Mit is éreztem akkor, amikor kedves illata megcsapta orromat,

mit eddig még nem éreztem?

Ekkor hirtelen, mint a villám visszatért,

azaz érzés az a szenvedély mit először éreztem.

Körül tekintvén gyorsan hát,

ha itt van kit egész, éjjel hajkurásztam.

S nem volt se előttem, se mellettem egy lélek sem.

Nézvén órámat az éjfélre tekert.

Felállván a padról,

melyen oly sok csók kezdődött,

melyben nekem részem még nem volt.

Az úton fáradtan, de mégis gyorsan hazafelé vettem,

míg nem újra megéreztem az illatot.

A folyón volt egy híd,

melyet most csak én néztem elbűvölve,

a látványtól mely szemem elé tárult.

Egy lány volt,

kinek fekete fürtjei verdesték az eget,

szemei zöldként ragyogtak az éjszakában.

S nem tartoztatván tovább magam,

elindultam felé, de már hiába.

A híd üres volt,

akár egy temető melyet mindenestül kifosztottak.

Boldogságomat szomorúság váltotta fel,

míg egy kendő nem szállt felém a hídon.

Ugyanaz a bódítás ugyanaz,

azaz érzés hatolt belém.

Zsebre téve a kendőt hazafelé vettem az irányt.

S elmémben újra meg újra

feltűnik a lány a hídról.