Kihalás

Nehezen jönnek a szavak. Kihitte volna, hogy ilyen nehéz írni, még hogy ha a saját életedet is viszed a papírra. Vagy, hogy pontosítsak a képernyőre. Fura itt ülni a saját lakásomban, szobámban, melyben még egy íróasztal is van. Elképzelni sem tudtam, hogy valaha itt fogok ülni és írásra szánom magam. Nem a történet bonyolultsága miatt, inkább a tudás hiányom miatt. Egy hétre rá már le tudtam írni mindkét nevemet. Az egyiket, amit nekem adtak és a másikat, amit én magam választottam. De ne haladjunk ennyire előre, kezdjük először is kisebb lépésekben.

Mondjuk onnan, ahol minden el kezdődött. Egy csillagos éjjelen, egy szakadt dobozban egy nőstény fehér macskának három kölyke született. Egy fehér, egy foltos és egy talpig fekete, az utóbbi voltam én. Aranysárga szemeimmel kíváncsian néztem körbe ebben az új és idegen világban. Amely már másnap meg is változott. A fény erősen sütött be otthonunkba, míg nem egy hatalmas valami eltakarta.

Lenyúlt közénk és nővéremet magával vitte. Ezután nem sokkal bátyámat ragadta el. Szülőanyám csak tétlenül nézte a gyermekei számának csökkenését. Visszatérve az óriás megragadott engem, mely közben kicsiny fogaimat kivillantva belékarmoltam. Mire a fogása erősödve rajtam, megéreztem milyen a fájdalom. Aztán egy fura hangot hallottam meg, melyre a bántó érzés elillant.

- Az a kiscica mennyibe kerül? – a hatalmas árnyék rám vetülve mormogott valamit, majd a másik óriás át adott neki valamit.

- Vigyázzon a kis döggel. Élesek a karmai. – a másikhoz kerültem és szívemet egy új érzés járta át.

Félelem volt az, aztán valami fekete ért a bőrömhöz, mely kellemesen hatott. Folyamatosan a bundámhoz ért, majd a torkomból megnyugtató remegés hallatszott. Felnéztem az óriásra, kinek arcán mély hegek keletkeztek, ahogy a szája felfelé húzódott.

- Hazamegyünk kis barátom. – elindult, de a fekete kezét még mindig rajtam tartotta és finoman simogatott. – Még nem is tudod, de már egy varázslat része vagy. Ami nem kis dolog. – nevetett fel, míg én az előttünk felfelé csúcsosodó vörös anyagot néztem.

Évek múltán jöttem csak rá, hogy milyen igaza is volt. Gazdámat Charles Weddonnak hívták, hangzatosabb nevén, „A fantasztikus Weddon”. Egy lakókocsiban laktunk, az ágya mellett alakított ki nekem egy saját kis zúgót. Már aznap elnevezett, melynek keletkezése leginkább a bútorokon lévő karmolásokból eredt.

- Karom. – a fejéhez fölemelve belenéztem szürke szemébe, míg újra elismételte a nevemet. – Tetszik neked? – megnyaltam a számat és ezt igennek is véve, ezután így kezdett el hívni.

Elmosolyodva gondoltam vissza a pillanatra, amikor meghallottam a nevemet és, hogy jelezem számára tetszésemet kinyújtottam a nyelvem. Ahogy pedig telt az idő, úgy kezdtem növekedni és erősödni. Amikor pedig eljött a pillanat elkezdett tanítani és végül részese lettem a bűvész mutatványainak.

Egyik kalapból, kerültem a másikba, majd hirtelen a semmiből bukkantam elő. Néha az ingujjából bújtam elő, aztán eltűnve a fején lévő cilinderből dugtam ki a fejem. Az emberek tapsoltak, éljeneztek minden előadáskor, lassacskán pedig már az életem részévé vált a reflektorfény.

Bár visszagondolva a különböző látványos és néha egyszerű trükkökre, néha megjelentek olyanok is, melyekről én magam sem tudtam elhinni, hogy csak illúziók. Az egyik előadásnál egy látszólag teljesen üres dobozból hirtelen dörömbölés hallatszott. Majd kiengedve pillangók repültek ki, melyek repülés közben csillámló port hagytak maguk után. A sátort körbe repülve végül visszamentek ahonnan jöttek és közelebb mászva hozzájuk, megláttam, hogy az egyiküknek emberi arca van és hosszú füle. Elmosolyodott és integetve követette a többieket. Megmutatta a doboz ürességét újból, a közönség pedig ezután felállva tapsolta meg gazdámat.

Ami még leginkább megmaradt bennem, az a soha nem kiürülő tálkáim. Melyekből elfogyasztva az étkémet azon nyomban újra feltöltődött vízzel és macskakajával. Mindez úgy, hogy Charles soha nem vett eledelt nekem és még az edényeim közelében sem járt. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, csak később jöttem rá, hogy ezért kellett megtörténnie.

Viharos este volt, a lakókocsiban ültünk és a rádióból szóló operát hallgattuk, míg nem kopogást hallva az ajtó felé néztünk mind a ketten. Elindult, mire látva, hogy követtem dühösen rám förmedt.

- Karom maradj ott! Ne gyere utánam! – fejemet lehorgasztva hallottam, ahogy kinyitotta és egy pár lépés után vízcseppek kezdtek leesni a padlóra.

- Eljött az idő. A magadfajtának már nincs helye ebben az évszázadban. – az idegen megigazította fekete nyakkendőjét és hófehér szemeivel körbe nézett. – Adja át és megígérem vigyázni, fogok rá. Megegyeztünk? – mosolyogva kinyújtotta gazdám felé a kezét, aki karját megemelve arcán ráncai mély vágásokká váltak.

Ebben a pillanatban köpönyege mindkét ujjából fehér galambok repültek ki, melyek az idegen arcának repültek. Dühösen ellökte a feje elől a szárnyasokat, miközben Charles egy fehér füstfelhőben eltűnt.

A férfi keresni kezdte a bűvészt, mi közben tekintette rám esett. Kezét kinyújtotta felém, melyet látva belekarmoltam az ujjába. A vért látva elhúzta a száját és másik kezével felém intett. Abban a pillanatban elrugaszkodtam az asztalról, hogy ráugorjak, de e helyett a levegőben maradtam. Vagyis inkább nagyon lassan haladtam, melyet végignézve újra meg akart fogni. Amikor a háta mögül egy fehér felhőben gazdám dühös tekintette jelent meg.

- Hagyd békén a barátomat! – kezében egy tőrrel le akart sújtani az idegenre, akinek szája mosolyra húzódva a kezét erősen ökölbe zárta.

Charles elejtette a kést, mellkasát kezdte tapogatni, míg nem utoljára még rám nézve összeesett a földön.

- A te időd lejárt bolond vénember. Ahogyan a többieknek is. – a testét bámulva nevetésben tört ki.

A levegőben lebegve figyeltem, ahogy a padlót felfeszíti és egy könyvet vett elő, melyet az öltönyébe süllyesztet. Gazdám naplója volt az, melybe minden nap beleírt valamit. Az ajtóban megállva még felém nézet, melynek hatására lezuhantam a földre. Az idegen pedig eltűnt, csak a zuhogó esőcseppeket hallottam kintről. Az öregember arcát nyaltam, karmoltam, még doromboltam is neki, de ő nem mozdult meg.

Életemben először most találkoztam a halállal. Hangosan nyávogni kezdtem, míg nem valaki belépve a kocsiba azonnal segítséget hívott. Miközben az emberek gyülekeztek az ajtónál, lábuk között kilépve elhagytam az otthonomat, remélve, hogy találok egy újat. Kukákból ettem és mindig kerestem valami száraz helyet mikor beesteledett. Álmomban újra a lakókocsiban voltam, gazdám egy újabb mutatványra tanított be, de kinyitva a szememet a valóság szíven ütött.

Hiányzott a biztos fedél a fejem fölül és fájt, hogy egyedül vagyok. Míg nem egy nap egy erdei ösvényen haladtam végig, majd megállva az előttem heverő széttört üvegdarabokat néztem. Lilás csepp folyt le az oldalán, nyelvemmel meg akartam ízlelni, mire valamiféle süvítést hallva arrébb ugortam. Épp ahol álltam ott újabb darabok jelentek meg. A zöld ragacs, ami kifolyt belőle beszivárgott a földre. Majd azon a helyen egy virág nyitotta ki színes szirmait, melyet mancsommal megérintve darabokra tört. Azok pedig csibévé válva gyors iramban eltűntek a sövényben.

Az ösvényről letérve figyelni kezdtem, az egyre több üvegdarabot a földön és rájőve, hogy honnan érkeznek, szemem előtt egy faház alakja bontakozódott ki. A nyitott ablakot meglátva felugrottam és még mielőtt eltalált volna egy fiola gyorsan kitértem előle. A nő hátat fordítva merült alá egy szekrényben, melyből egyfolytában dobált ki dolgokat. Vörös göndör haját egy szellő borzolta fel, mintha megérezte volna és felém fordulva a szemembe nézett. Csábosan elmosolyodott és tenyerét kitárva figyelte, ahogy közeledem felé. Mancsomat az övébe helyeztem, mire a karjába véve kihúzott pár szőrszálat a bundámból. A karmomat már a kezébe akartam vájni, mikor a fülemhez hajolva jobb belátásra bírt.

- Üdvöz légy az otthonomban. Karom. – a szobában egyet fordulva felnevetett, miközben a konyhájában való káoszt nézegettem. – Már régóta nem volt vendégem. Így bocsásd meg, ha túl erőszakos vagyok. – nyávogtam egyet, majd letett az asztalra és visszament a szekrényéhez, melyből egy átlátszó üveggel tért vissza.

Felém mutatta, de mikor a fekete szőrszálakat beleejtette, azok úszni kezdtek a tetején. A lében feloldódva pedig fekete és fehér színekben tündöklő folyadékká állt össze. Kicsit meglötykölte, míg szemével kiszúrt egy még tiszta tálat, beleöntötte az egészet és elém tolta.

- Biztos megszomjaztál ettől a hosszú úttól, míg ideértél. – felnéztem rá, zöld szemével felém kacsintott, aztán beleszagolva az edénybe, friss tejet éreztem.

Nem tudva ellenállni neki egyből lefetyelni kezdtem, míg a nő ujjai a testemen vándoroltak végig. Az utolsó kortyot lenyelve a szemem előtt a világ táncra perdült, imbolyogva tettem meg minden lépést, melynek következtében már a hölgy karjai között voltam.

- Nem kell félned. Először egy kicsit rázós és kicsit megzavarja az elmédet. De hidd, el nekem, magadra sem fogsz ismerni ez után. – letett a földre, majd távolabb menve kíváncsian figyelte az itala hatását.

A testem hirtelen növekedni kezdett, fekete bundám fejemen és némely helyen kívül teljesen eltűnt. Mancsaim megnyúltak, karmaim befordultak, ahogy a farkam is. Hangomat kieresztve nyávogni akartam a fájdalomtól, melyet az átváltozás okozott, de csak ismeretlen hangok jöttek ki belőlem.

Négy kéz láb feküdtem, aztán a nő megfogva két elülső mancsomat felemelt magához. Magasabb voltam, mint ő, mely megrémített, ahogy az is, hogy kezével végigsimított meztelen testemen. Kényelmetlenül éreztem magam, mire ezt látva róla is lehullt a ruhája. Ujjaimat megfogva magához irányította, kerek emlőit érintve a belsőmben valamit érezni kezdtem és reagáltam rá. Vörös haját meglendítve közelebb jött hozzám.

- Engedd, hogy tanítsalak. – kezemet a lába közé helyezte– Hagyd, hogy mindent meg mutassak neked, Karom.– felvezetett a szobájába, ahol az ágyra feküdtünk és ígéretéhez híven tanított.

Éjjelek és nappalok teltelek el miközben testemet és lelkemet keményen megdolgoztatta. Az örömök közben mesélni kezdett magáról, ajkát figyelve, ahogy a szavak képződnek, érdeklődve simítottam végig az enyémen.

Egy nap pedig megkértem, hogy tanítson meg beszélni, mire ő csókot lehelve a testem érzékeny pontjaira lassan kifejtette beleegyezését. Majd látva, hogy milyen gyorsan tanulók, rátértünk az olvasásra, közben figyelve fejlődésemet, gondolatai mind inkább a közelgő veszély körül forogtak.

Arca derűsége egyre szomorúbbá vált, melyet, ha csak megemlítettem, egy csókkal rögtön elhallgatott. Ha az idő engedte a természetben tanított, mely közben más képességeimet is fejleszteni kezdte.

Megmutatta, hogyan hívjam elő állati énem erejét és hogyan használjam. Mely közben a hallásom, látásom felerősödött, ahogy a sebességem is. Ujjaim végén éles karmok jelentek meg, fogaim pedig régi énemre emlékeztettek. Végül a kiképzésem végén, a nő maga mellé vont karjával az ágyban és elmondta, hogy milyen veszély leselkedik rá.

- Egykor Brumfald volt a neve, most pedig ő maga az Idő. Jó ember és remek varázsló volt, míg nem a felesége meghalt, ez aztán mindent megváltoztatott. Az elvesztése okozta fájdalom dühvé sarjadt, mely később önteltségéhez vezetett. Meg akarta változtatni a múltat, hogy szerelmét visszakaphassa, de nem tudta, hogy ezzel olyan ősi erő szabadulhat el, melyet még ő sem tud kordában tartani. Az idő az elején készséges volt és titkát feltárva Brumfald képes volt az időben utazni. Talán hónapok teltek el reménytelen próbálkozásaival, míg nem összetörve tért vissza ide. Meggyötört lelkét látva az idő, úgy érezte, hogy most kell lépnie. Az erő, melynek eddig a varázsló parancsolt, ellene fordulva megszállta a testét. Nem volt ő többé ember, de még más sem. Ekkor kezdte magát Időnek hívni és keresztes hadjáratát megkezdeni ellenünk. – ujjával megindult a mellkasomon, látva könnyeit letöröltem arcáról. – Úgy vélik sokan, hogy a mi időnk már lejárt. Nem tartozunk többé ebbe az évszázadba, sem semelyik be. Lehet, hogy igazuk van, - kezét a testemen ökölbe szorította. – de nem fogom feladni harc nélkül. – ajkamhoz emelve lágy csókot nyomtam rá, melytől ujjai szétváltak, majd felajánlottam a segítségemet a harcában.

- Selena. – szemembe nézett és újra megismételte. – Kiérdemelted. – karom alá fészkelődött és lehunyva a szemét elaludt.

Érezve testemen könnyed, meleg lélegzetét, lassan én is elaludtam.

Másnap reggel egy könyvvel az ölében találtam lent a földszinten.

- A Grimoire. Történetünk és erőnk kulcsa. – felém fordította fejét. – Charlesnak ezért kellett meghalnia, ahogy mindenki másnak is. Idő mindegyiket össze akarja gyűjteni, hogy végül elpusztítsa mindet. – kitépett egy lapot belőle, majd átnyújtotta nekem.

- Szeretném ezt neked adni. – elvettem és egy ember és egy állat volt egymásba rajzolva. – Remélem, hasznosnak fogod majd találni. – megköszöntem az ajándékát és a nap hátralévő részét a szobájában töltöttük el, ahol osztozva az örömökben, nem is sejtettem, hogy másnap minden semmivé lesz.

Felébredve nem találtam az ágyban, majd az egész házban sem leltem nyomára. Hallásomat kiterjesztettem az erdő felé, ahonnan meghallva a sikolyát már is keresni kezdtem. Egy magas dombon találtam rá, a földön térdelve lihegett, ruhája szétszaggatva és vér áztatta sebek metszették testét. Idő felnevetett és látva, ahogy öklét készül összeszorítani Selena elé ugrottam.

- Nahát, újra találkozunk. De sajnos, ahogy az öreget, őt sem tudott megvédeni tőlem. Az idő soha sem áll meg. – felnevetett, mire karmaimat kieresztve felé rohantam, míg nem újra elöntött a lassú mozdulatlanság.

- Sose tanulsz. Igaz? – ujját a mellkasomra téve éreztem, ahogy a szívverésem hirtelen felgyorsult. – Kicsit gyorsítsuk fel a tempót. – a szívem, majd kiugrott a helyéről, míg nem Idő öklét összeszorítva megszűnt dobogni.

Csak a sötétségre emlékszem, ahogy mindent körbe vett. Aztán egy lökést éreztem a testemben és ezzel egy időben meghallottam Selena sikítását. A férfi az ujjait morzsolgatva kész volt végezni vele, de mielőtt megtehette volna karmaimmal megvakítottam. Kezével azonnal véres szeméhez kapva ordítozott, közben barátom kezében megjelent a Grimoire, melyet Idő felé tartva mormolni kezdett. 

A könyv kinyílt, belsejében pedig egy örvény jelent meg, mely azon nyomban elnyelte a férfit. Majd Selena hirtelen elgyengülve összecsuklott, de én még időben elkaptam. Vörös haja ezüstfehérré lett, teste könnyű volt már, mint a pihe, arcán pedig számos ránc jelent meg, de ő még mindig mosolygott rám.

- Karom. – ujjaival végigsimított az államon. – Hálás lehetek, hogy még életem során ilyen jó barátra leltem. – köhögni kezdett, mire én felültettem.

- A könyvet el kell égetned. Idő vele együtt fog elpusztulni. Most még csak egy bejegyzés, de idővel rájönne, hogyan szabaduljon ki belőle. – kezét az enyémbe tette, mely most olyan törékenynek tűnt.

Magamhoz húztam és a fülemhez hajolt, majd elmondva az utolsó kérését meghalt. Szívem abban pillanatban meghasadt, először éreztem át a veszteségbénító hatását. A könnyeim záporként hulltak, még akkor is, mikor visszavittem a házához. A könyvet a kandallóba dobva figyeltem, hogyan emésztik el a lángok. Selenát a kertjében álló nyírfa alá temettem el, törzsébe karcolva a nevét.

Ezután vándorolni kezdtem és utam során végül meg találtam őt.  Egy félreeső padon ült és nem látva, hogy nézi valaki, a kezében lévő könyv lapjai maguktól peregni kezdtek. A feje fölött elnyúló ágon színes pillangók mosolyogtak felé. Azóta is szemmel tartom, és ha eljön az idő, akkor segíteni fogok neki. Mert ő az utolsó boszorkány.