Költő és Tudós

 

Költő            Elmegyek…,

                   de szavam nem áll meg,

                   folytatom, s akár ha

                   foltos szalvétára is,

                   beszédem ott lesz rajta.

                   A hosszú zsibongó piacokról,

                   bennük a színes nyelvet

                   öltő tűzimádokról,

                   csecsebecsék, portékák,

                   tárházáról, porcelánból,

                   fából, papírosból vájt

                   emlékekről bennük őrzött

                   istenségükről,

                   s megannyi csemege, ízletes

                   fűszerek, ízes légpárnákon

                   lovagló mannákat fogok

                   kóstolni, tán még hajadonok,

                   becses szemüket is elrablom,

                   párnám fölött fognak ragyogni

                   a csillagok, keleti illatok

                   hullámzó tengerként csapkodják

                   széjjel a partot, felfedve a kincseket,

                   melyet a homok varázsába fogadott,

                   ott a napnak kék haja van,

                   ember nem látta szebb,

                   sellőként úszni,

                   magához vonzz az ismeretlen,

                   a tájnak vad, édes gyümölcsei.

 

Tudós         Gyümölcsüket forróságban

                   szárítsad, vagy kornak ereje

                   álomba ringat, s foglya leszel

                    a tájnak lázas csókjától,

                   távol az ismert ízektől,

                   s annak gyengéd örömeitől.

 

K.               Örömöm lesz az, hidd csak el,

                   s bár távol álljon tőlem,

                   de hiányozni fogsz,

                   míg el leszek,

                   csak 10 napig,

                   úszkálok a nagy kékségben,

                   felfedve benne minden

                   vadságát, veszélyét,

                   melyek megkísérhetnek.

                   Hagyj érezem, hogy élek,

                   s szívjam magamba,

                   az idegen ízeket,

                   a meleg homok kelyhéből.

 

T.                Homokszemek peregnek

                   az ujjad hegyén,

                   így múlva el, az élet is!

                   Ahogy a fény a sötétben

                   született, majdan

                   ott lész végső kegyhelye,

                   minden odavész,

                   elmúlik egyszer.

 

K.               Egyszer és talán.

                   Így ne gondolj ilyesmire,

                   hisz ha kitárnád egyszer

                   szárnyadat, s felnéznél

                   az égre.

                   Mondd mit látnál

                   odafenn?

 

T.                Atmoszférát, kéken

                   játszó eget, s gömbölyded

                   pufók vízcseppeket, kik

                   a fehér dolmányukban

                   bújócskáznak.

                   Egyre lyukadó ózon réteget,

                   bűzlő gépsólymot, mi

                   parázna grafitit ír fel,     

                   apró díszes neon betűk,

                   a farktolla végén lóg rajta,

                   „Védjük meg a Földet,

                   s tegyük mindent nekünk!”.

                   S ha tőled kérdem én,

                   mit látsz? Mondd hát!

                   Úgyis menned kéne…

 

K.               Egy festő állványt,

                   rajta szőke fürtöket,

                   melyek már majdnem,

                   fehérek, íves női arcot,

            fiatal, szemében érett,

            megannyi korszak,

            tapasztalat ötvöződik

             sóvárgó tekintetében.

            Látott már mindent,

            és tán megérti e őket,

            a tetteket, melyet szerelem,

            viszály, háború, öröm,

            ború, élet és halál ölt

            magára, több testbe zárva,

            alakban kelve fel,

            tenger íriszében,

            néha dühe játszik

            üstdobokon, néha

            meg csak gyengéd

            fuvola szól.

 

T.                Fuvola szól. Nem tán

            a szél csenget csak füledben,

            míg álmokat kergetsz?

            Másképp látjuk a világot,

            mindkettőnk a szépet,

            csak másképp vizsgájuk

                   a szépséget.

 

K.               Te vizsgálod, én szemlélem,

                   magamba fogadom az elkerülhetetlent,

                   és játszok vele, mint,

                    múzsák gyöngyével,

                   megőrzöm a tintafoltos papírban,

                   amíg csak lehet.

 

T.                Játékosság, eleven vadság

                   beszél belőled.

 

K.               Mert ilyen vagyok,

                   féktelen a lelkem,

                   tűzzel játszó

                   kardozó vitéz,

                   nimfákkal hágó,

                   s bár tettem sekélyes

                   vízben állva is, hangom

                   sziklákat görgető Toldi,

                   a természetem nem másabb,

                   csak, ahogy mások látnak.

 

T.                Ősz lesz, a levek hullanak,

                   elköszönt a szép ifjú hajnal,

                   lágy keblei helyett,

                   hideg, kérges törzs

                   vesz csak körbe,

                   kegyetlen rideg szorításába

                   menekülve.

 

K.               De még itt van, s tán

                   már a természet is,

                   aludni térne, az

                   emberekben még csak

                   most éled fel igazán,

 

K. és T.       A szerelem

 

T.                Nehéz analizálni,

                   tetetni, hogy van

                   és ha mégis van,

                   könnyen elveszítheted,

                   ahogy egy képletben

                   a megoldást nem ismered,

                   tévútra vezet a sok,

                   jel, s egyetlen lámpa

                   ég, egyedüli forrásként,

                   egy égő pislákol a

                   sötét sarkon.

 

K.               Bár nem éreztem még,

                   igazán,

                   de fekete ujjaimmal már,

                   sokszor megízleltem,

                   kedvemet nem vette el,

                   vágyódom továbbra is rá,

                   ahogy élek, egyre jobban is,

                   viszont te,

                   te már fogtad is.

 

T.                Egyszer fogtam a kezét,

K.               el nem szakított volna senki sem.

T.                Éreztem a parfümét,

K.               mint nyíló virágos mezők nektárjával,

                   sem érne fel.

T.                Belenéztem a szemébe, s arcán

                   mosoly gyúlt,

K.               akkor tekintett rád a maga Nap,

                   s felhői mögé felemelve,

                   csillagokat osztott meg veled.

T.                Aztán elbúcsúztam, elváltunk,

K.               sajgó bíbor orchideakánt, ahogy

                   a dzsungel könnye befedi, úgy

                   másznál fel utána, a fák törzsén

                   keresztül, hogy csak még egyszer

                   érezd sugarainak ujját

                   arcod karimáján.

 

T.                Meleg van, a fák lombja,

                   zöldes koronaként,

                   ragyogtat az ég felé,

                   még nem alszik,

                   még csak most éled

                   minden!

                   Menned kell, hát gurulj,

                   majd lubickolj a végtelen

                   az égő csillag gyémánt

                   tükrében.

 

K.               Úgy legyen hát,

                   és így lesz.

                   A nap még csak most,

                   kél fel,

                   engedd magadhoz

                   közel és látod,

                   téged vár

                   még most is.