Ujjperdítő

- Készen állsz rá? – Leila engem nézett miközben figyelmen kívül hagyva kérdését az iskolai egyenruhámat igazítottam meg magamon.

Éppen a nyakkendőmmel próbálkoztam, amikor felkelve az ágyamról megállt előttem.

- Hagyj, segítsek. – és egy pillanat alatt el is készült vele. – Jó leszel. – kezét végighúzta a fehér ingemen, majd egymásra néztünk.

Észrevéve a barna szemébe lógó vörös tincset a füléhez igazítottam. Elmosolyodott és éreztem, ahogy a keze megindul fölfelé. Majd a kopogást hallva elváltunk, utána az ajtóból egy fiú lépett be.

- Az igazgatónő küldött azt aka… - nem hagytam, hogy végigmondja, inkább helyeslően bólintottam felé és megkértem, hogy kint várjon meg.

Ránéztem Leilára, aki azon nyomban átölelt, majd a könnyeit letörölve elmosolyodott.

- A túloldalon várni foglak. – még mielőtt kiléptem volna még visszanéztem rá.

Ezt látva várakozni kezdett, de nem volt jó az alkalom. Becsukva magam után a szobámat, úgy éreztem soha nem is lesz már. A fiú elvezetett az igazgatóihoz, aztán sok szerencsét kívánva beléptem. Rodenski igazgatónő felpillantott rám, majd újra az asztalán lévő papírokba temetkezett.

- Üljön le Mr. Sanoz. Szeretnék tisztázni egy pár dolgot a mai napról. – leültem, szőke kontyozott hajában már ősz szálak vegyültek és jéghideg kék szemei körül szigorú ráncok vonalazódtak.

Ujjait az asztalon összeillesztve rám emelte fagyos tekintetét.

- Nem szeretném, ha azt hinné, hogy túl fogja élni és azt sem, hogy nem. Ez nem csupán egy vizsga, melyet, ha akarunk, többször leteszünk. Természetesen a maga esetében sikertelenül. – merev arccal felállt és az ablakhoz ment. – Azt akarom, hogy a világ jobb hely legyen. Jobb emberek irányítsák, ezért is kezdtem el tanítani. Okulva a múlt hibáiból. – fejét felém fordította és most először láttam elmosolyodni.

- Remélem ön is fog tanulni belőlük Mr. Sanoz. Nem a vér tesz azzá akik vagyunk, hanem akik valójában vagyunk. – aztán visszaülve a székére elmondta, hogy milyen akadályokat kell legyűrnöm, majd odabenn.

Aztán mind a ketten felálltunk és kivezetve az iskolából elindultunk a kert felé. A bejáratnál tanárok köszöntöttek és sok sikert kívántak nekem. De még mielőtt beléptem volna Rodenski megszorította a kezemet.

- A túloldalon várni fogjuk önt. – bólintottam felé és elengedve a kezemet a talárom zsebét érintve kicsit megnyugodtam.

Nagy levegőt vettem és hátra sem nézve beléptem a Rózsák Labirintusába. Ahogy bent voltam a bejárat azonnal eltűnt, eggyé olvadva a növényzettel. A kintről beszűrődő madárhangok hirtelen elnémultak, még a szél sem mozgott. Körülöttem fojtogató virágillat terjengett és végtelen zöld sövény alkotta utak nyíltak. A ruhámból elővettem a pálcámat, melynek már maga a tartása is csökkentett a gyomromat összeszorító érzésen. Majd lassan haladni kezdtem, közben felidéztem magamban a Leilával gyakorolt igézeteket. Tudatomban a szavak elsuhanva semmivé lettek, ahogy rájuk kezdtem fókuszálni. Aztán a hátam mögül mozgásra lettem figyelmes.

Hátrafordultam és abban a pillanatban már elölről hallatszottak a lépések. Követni kezdtem, míg nem egy apró árnyat felfedezve üldözőbe vettem. A következő kanyarnál pedig befordulva, az előttem lévő bokorfalban egy ajtó volt, melyet éppen becsuktak. A teret pásztázva közelebb mentem hozzá, majd egy alap bűbájt elmormolva rákoppintottam. Nem történve semmi hozzá értem a kilincshez, melyet megérintve azonnal bevonzott a sötétségbe. Az ajtó pedig utánam bezárult. Fény kezdte betölteni a teret, míg nem a házunk nappalijában találtam magam. Meghallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílt és ezzel együtt szüleim hangját is. Az ablaknál lógó fekete függöny mögé bújtam el, melynek másik végén gyermeki énemmel találkoztam. Ő nem vett észre, még csak felém sem nézett, fejét kidugva a szobában történő dolgok felé figyelt. Követve a tekintetét felrémletek előttem a múlt eseményei. Az nap éjjel rémálmom volt, így kikelve az ágyból lementem a földszintre. A konyha felé indultam volna, amikor meghallottam őket és elbújtam az ablaknál. A szüleim éppen egy mozdulatlan férfit lebegtettek be a szobába. Akit leengedve egy székhez kötöztek, majd a dermedtség elmúlva körbe nézett.

De még mielőtt megszólalhatott volna anyám az állát megfogva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Egy pár perc után az idegen felkiáltott és a helyén rázkódva próbált kitörni béklyóiból. Hatalmas pókokról beszélt, melyek ellepik az egész testét és a félelemtől megtébolyodva sikoltozni kezdett. A szüleim mosolyogva figyelték a férfi kínlódását. Míg nem apám kezében megjelent egy tűzgolyó és feléje hajította.  A teste egyből lángolni kezdett, de ő még mindig csak a pókokról kiáltozott és ezek voltak az utolsó szavai is. A bőre kérgessé és feketévé vált, a szüleim összenézve ölelték át egymást és csókolóztak. Fiatalabbik énem ekkor mászott elő búvóhelyéről és anyám észrevéve azon nyomban a karjába vett és kivitt a szobából.

Apám pedig a nyomában menve mormolni kezdett szavakat. Amikor lefektettek és rákérdeztem mi történt, anyám megkért, hogy nézzek a szemébe. Éreztem a kellemes, megnyugtató erőt, mely barna szemeiből áradt, de már akkor sejtettem, hogy nincs hatással rám. Ezt a titkot soha nem osztottam meg velük. Így mikor az estémről faggattak, csak annyit mondtam, hogy rémálmom volt, aztán pedig visszaaludtam. Fentről mozgást hallva kiléptem a függöny mögül és az égett emberhez mentem. Föléje hajoltam és nem vettem észre, ahogy a pálcámat valami megragadva kihúzza az ujjaim közül. Ebben a pillanatban a szemhéjak üres fehérséggel töltöttek meg és hátrálni kezdtem. Felállt a székből és fekete mosolyát rám villantva felém tartotta a botomat.

- Milyen ironikus, nem de Gelegen? A szüleid egykoron megöltek pusztán szórakozásból. Most pedig én ugyan ezt fogom tenni az egyetlen gyermekükkel. – a pálca végén vörös villanás jelent meg, mely elől még idejében ugrottam el.

Az átok a kanapét találta el és darabokra szaggatta. A földről fel kellve el akartam futni innen, mire megláttam, hogy a folyosók és az ablakok téglafallal vannak kirakva.

- Innen nincs hová futnod fiam. – egy újabb bűbájt szórt ki, de még mielőtt elugorhattam volna láttam, hogy a cipőmet elnyelte a padló. – Ideje, hogy végre te is felelj a bűneidért. – a bot végén lévő vörös izzást meglátva, mormolni kezdtem és a kezemet feléje tartva ellöktem magamtól.

A fekete csontváz a falra esett, majd felállva a kezemben lévő bottal nézett farkas szemet.

- Te is épp olyan, vagy mint ők. Az alma nem esik messze a fájától, igaz-e Ujjperdítő? A pálca túlságosan is korlátozza az erőtöket. – felnevetett, melyre a gégéjéhez nyomtam a pálcámat, de ő csak folytatta tovább. -  Érzed már, ahogy a mágia szabadon átjárja a testedet? Ezt érezték a szüleid is, mikor megöltek. A rabjává váltak a hatalomnak és ki is használták, ha tudták. Ez okozta végül a vesztüket, te pedig árva lettél. – mindenegyes szava dühöt szított bennem, melytől a másik kezem lángolni kezdett.

- Ölj meg hát! Vagy én fogok végezni veled! – a csontok mozogni kezdtek, a kezem pedig már megindult felé, amikor a koponyája előtt megállt.

- Én nem vagyok olyan, mint ők. Én nem vagyok gyilkos. – a tűz elmúlt és a pálcát is leengedtem, mire a csontváz dühösen felém ütött.

De csontos ujjai áthatoltak rajtam, melyen megdöbbenve esett össze a földön. Aztán a körülöttem lévő világ eltűnve újra a labirintusban álltam. Előttem pedig egy halott Lélekevő szürke teste feküdt. Fekete szemeiből sötét vér folyt ki. Kikerülve a tetemet haladtam tovább, közben örülve, hogy az első akadályt sikeresen túléltem. Bár tudva azt is, hogy még közel sem vagyok a végén.

A rózsák előtt elmenve észrevettem, hogy már nem hat rám olyan erősen a kábító illatuk, melytől tisztábban tudtam gondolkodni. Egy egyenes keskeny járaton haladtam végig kikerülve az éles tüskéket.

Amikor vízcsobogás ütötte meg a fülemet, majd kiérve a járatból egy szökőkutat találtam.  A kör alakú fal vonta körbe, melynek egyik részén éppen egy rózsát tört le egy vörös hajú illető. A pálcámat előre szegezve haladtam felé, míg nem megfordulva Leila barna szemei néztek rám. Szája mosolyra gyúlva felém rohant és megcsókolt.

- Utánad jöttem Gelegen. – ujjaival végigsimított az arcomon. – Nem bírtam volna, ha elveszítenélek. – szorosan átkaroltam, csókunk most tovább tartott és élveztem minden pillanatát.

Amióta csak ismerem végig kitartott mellettem. Nem számít hányszor kerültem bajba ő mindig ki állt értem, állandóan emlékeztetve a dolgok jó oldalára. Az évek alatt pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de egyikünk sem érezte igazán, hogy ki is mondja. Így hát barátok maradtunk, mégis a szívem mást sugallt számomra, akárhányszor csak rápillantottam. Ajkunk elszakadva a kúthoz akartam vezetni, viszont a széléhez érve gyorsan magához húzott.

- Nem akarok egy percet sem nélküled eltölteni. – kezével végigsimított a karomon, melytől csak arra tudtam gondolni, hogy én is megérintsem.

Ujjaim megindulva a hátán elmosolyodott és arcomat maga felé húzta.

- Csókolj meg újra. – becsukta a szemét, már én is megtettem volna, ha nem látom meg a víztükörben az igazi alakját.

Amikor pedig visszafordultam már ő is rájött. Az illúzió eltűnve kezével egy csókot dobott, majd vörös villás farkával a sövénynek vágott.  A fekete szarván végigsimítva dobogott egyet a patájával.

- Pedig annyira egyszerűnek tűnt. – mindkét kezében egy tűzgolyó jelent meg. – Se baj, legalább lesz időm eljátszadozni veled. – felém hajította mind kettőt, miközben hangosan kimondtam a bűbájt, mire a pálcámból fehér fény lobbant ki, mely burkot alkotva védett meg a támadás elől.

Fáradhatatlanul folytatta tovább a tüzelést, míg nem ezt meglátva mindkét kezét a földre tette. Arcomon látva az értetlenkedést nevetni kezdett. Aztán lenéztem a földre, megszakítottam a bűbájt és elugortam. Ahol eddig álltam, ott most egy lángoszlop csapott fel egészen az égig. Időm sem volt felkelni, mikor az ördögi lény karmos keze a nyakamra fonódott és a feje fölé emelt.

Hegyes ujjai izzani kezdtek, éreztem, ahogy a bőrömbe vájnak és az égett hús szaga csapta meg az orromat. Még kiáltani sem bírtam olyan erősen tartott, fekete szemeiben csak kegyetlenséget láttam. Egyre nehezebben vettem a levegőt, közben a pálcámat is elejtettem. A szörnyeteg élvezettel nézte a haláltusámat, míg tekintetem a szökőkútra nem esett és a benne csobogó vízre.

Számból ekkor halk sóhajként tört elő az igézet, kezemet feléje emeltem és egy mozdulattal hatalmas hullámot idéztem a medencéből. Az ördögi lény fejét elfordítva sikoltott egy nagyot, majd mind a kettőnket elsodort a víz. Ezután lassan felállva megkerestem a botomat, a torkomra illesztve éles fény tört elő belőle. Eszembe jutott a gyógyító bűbáj, melyet még Leila tanított nekem. Amikor pedig végeztem már csak pirosló folt maradt. A succubus teste hófehérré vált, majd a következő pillanatban darabokra tört.

Folytatva az utamat, csak a csókra tudtam gondolni, remélve, hogy egyszer még meg fog történi. De már az igazival. A zöld falak mögül kék füst áramlott felém. Majd újabb és újabb kanyar után már átláthatatlan ködként borult a labirintusra. Egy ideig még láttam a rózsákat és maga a földet is, de aztán már ezeket sem. Kimondva a szót a pálcámból egy fénygömb suhant keresztül a füstön.

Az apró fényt egyből elnyelte a homály. Újra megpróbáltam, most csak a botom végénél hagyva, haladtam tovább. Míg nem a kék köd egy idő után elnyelte magába és nem kísérleteztem többet. Körbenéztem és már abban sem voltam biztos, hogy a labirintusban vagyok-e még. Kinyújtottam a kezem az egyik irányba és döbbenetemre, ahol eddig a fal állt, most ott a semmin hatoltak át az ujjaim. Egy részem azt gondolta, hogy már a kijáratnál lehetek, de a másikra is hallgatva szorosabban markoltam a pálcámat. Aztán halk suttogásra lettem figyelmes, de nem tudtam, hogy honnan jöhet a hang. Mert hirtelen mindenhonnan kezdtem hallani.

- A szív szavait hallva. Kívánságait meghallgattam. Teljesítem óhajaidat. – a kék füst körkörösen mozogni kezdett körülöttem, míg nem már egy forgószél közepén álltam.

Becsuktam a szememet, a kezeimet közelebb húztam magamhoz, mi közben az erős szél kikapva a pálcámat eltűnt a ködben. A földön összekuporodva vártam, hogy vége legyen.

Madárcsicsergést hallva néztem fel, meglátva így a sövényből emelt boltíves kaput. Hátra sem pillantva rohantam ki rajta és meglátva az ott lévő embereket elmosolyodtam. Szüleim vadul integettek felém, majd kitárt karukba rohanva átöleltük egymást.

- Annyira büszkék vagyunk rád fiam. – mondta apám és kezét a vállamra téve megszorított.

- Nagyon szeretünk téged. – anya csókot nyomott az arcomra és egy könnyet törölt ki a szeméből.

Aztán ujjakat érezve meg a tarkómnál hátra fordultam. Megtudva, hogy ki az egyből el akartam neki mondani, mit érzek iránta, melyet belém fojtott egy csókkal. Éreztem a különbséget és tudtam, hogy ez már valódi, így a karjaimba húztam.

- Mindig is tudtam. – elmosolyodott majd felnevetett. – Mert én is ezt érzem. Szeretlek Gelegen. – újra meg akart csókolni, de még mielőtt ajkunk találkozott volna hirtelen megmerevedett.

A bőre kezdett átváltozni kővé, mely közben tekintettünk találkozott, barna szemeiben könnyeket vettem észre. Lenézve a kezemre észrevettem, hogy az egészet kőréteg borítja.

- Miért? Miért tetted ezt velem? – utolsó szavai tőrként hasítottak a szívembe, látva szerelmem halálát.

A szüleim felé fordultam, hogy a segítségüket kérjem, de már ők sem tudtak rajtam segíteni. A következő pillanatban pedig mind három kőszobor összetört. A tettemtől elszörnyedve utat engedtem a fájdalmamnak. Könnyeim hullása között lépések ütötték meg a fülemet. Felnéztem és én voltam. Kezemben a pálcámmal, melyet felém irányított.

- Meg volt a három kívánság. - elmosolyodott arca kékké lett, majd visszaváltozott. – Most pedig elveszem az életed cserébe a szabadságomért. – ekkor jöttem rá, hogy még mindig a labirintusban vagyok és, hogy kivel is állok szemben.

A bottal felém suhintva fekete tűz nyaláb vett célba. Felismerve a varázslatot én is megidéztem és kezeimet előre emelve a két halálos csapás találkozott. Az erőnk teljesen egyenlő volt, ezt látva a másolatom kezei között egy szikrázó gömb jelent meg.

- Erősebb és jobb vagyok nálad! Ismerd be!- felém hajította, mely elől elhajoltam mire az újabb támadás a hátamat találta el.

Összeszorítva a fogamat próbáltam kizárni a fájdalmat és csak a sötét tűzre összpontosítani.

- Lásd be, hogy nem győzhetsz le! Veszteni fogsz, mert képtelen vagy elfogadni! – a földre térdelve tartottam tovább magam, míg ő közeledett. – A tűz el fogja emészteni a lelkedet, én pedig végre szabad leszek. - a gondolataim összevissza cikáztak, míg nem egy bizonyos arcot megragadva erőt merítettem belőle.

- Igazad van. De van valaki, aki tudja, milyen is vagyok és elfogad minden hibámmal együtt. Ő érte pedig bármire képes vagyok.

Felálltam és mindenegyes lépéssel közelebb voltam a másolatomhoz. Aki a pálcát már két kézben tartva próbált felülkerekedni rajtam. Míg nem a kezemet hátrahúzva újra elismételtem a szavakat és a sötét lángok hatalmas örvényként vették körbe ellenfelemet. Akiről eltűnve az arcom egy kék füstből álló dzsinn jelent meg, majd a tűz teljesen elemésztve egy dühös kiáltás közepette eltűnt.

A varázslat megszűnve visszatértem a labirintusba, a közelből meghallva a szél süvítését rohanni kezdtem az irányába. Meglátva a kijáratot átrohantam rajta, az ott lévő emberek között pedig meglátva azonnal odamentem hozzá.  

Öröm mutatkozott meg az arcán és még mielőtt bármit mondott volna megcsókoltam. Karjaink a testünkre fonódva merültünk el érzelmeinkben. Még az éljenző tapsra sem emlékeztem utána, csak Leila csillogó szeme maradt meg bennem.