Egy életen át

A játékok szerte széthevernek a homokos földben, kréta foltok jelzik az ugrás helyét. Egy lány siet végig az úton, majd elkapva a két fiút előtte, puszit nyom az arcukra.

- Ez mi volt? –kérdezték mindketten kissé elpirulva.

- Nem tudom…- közben lesütötte a szemét, majd váratlanul megérintette a fiúk vállát és elrohant, de még utánuk kiáltotta ezt:

- Ti vagytok, a fogok! – a két fiú mosollyal az arcán futott a lány után, hogy talán egyszer el is tudják kapni.

Csengőszó tölti be az ifjonti szíveket és sűrű lábdobogások hulláma, kíséri végig az épület lépcsőit, ahogy a termekből kilépnek. Csak hárman maradnak benn, a lány előre menve a táblához kezébe veszi a krétát, és elkezd vele tréfásan hadonászni, mint ha egy karmester lenne.

- És most ki tudná megmondani, azt hogy mit jelent a javokosi szó? Bárki? Akárki? –mindegyes szót mélyen kihangsúlyozott és pipiskedő járásával, a krétával hadonászva egyenletesen hajlongott is a két hahotázó fiú előtt.

Könnyeikkel küzdve, végül sikerült beszédre bírniuk felfelé gördülő szájukat és ők is elkezdtek játszani a lánnyal.

- Én, én, én tudom! –nyújtotta felfelé kezét az egyik, az újdonsült oktató, pedig kedvesen elmosolyodott - Bambula barna bakancsos! – kiáltotta el magát gyorsan a másik fiú, melyre mind a hárman hatalmas nevetésben törtek ki.

- Nem, hanem Tótágas kacsaemlős – mondta ki az előbb még jelentkező fiú, melyre mindannyian még nagyobb hangot adva jó kedvűknek a földön heverve fogták a hasukat az örömtől.

- Sajnos egyik sem, de mert megpróbáltátok, kaptok valamit tőlem. - felkelve a fiúk várták a meglepetést, de előtte még kérte a lány, hogy csukják be a szemüket.

Éreztek valami melegséget az arcukon, egyikük még többet is és finomabbat. Mikor kinyitották a szemüket, barátjuk nem volt sehol, a csengő, pedig megszólalt és a végét jelezte valaminek, de nem mindenkinek.

Az égi fátyolt átszövi a nyári fényjáték, lombok rügyeznek, rajta madarak dalolnak és később fészek lesz utódokkal, kik követtik a többit és szárnyalnak messze a kapott jókkal.

- Átmentem! – örömében elkiáltotta magát, majd gyorsan kisietett az iskolakapuhoz a lány, ahol már várta két barátja és nekik is elmondta.

- Átmentem, istenem, de jó érzés! – két karját az ég felé emelve hatalmasat nyögött a megkönnyebbüléstől. – Végre túl vagyok rajta, ahogy ti.

- De valld be, annyira nem volt nehéz, mint amennyire hitted! – kérdezte egyikük, kinek harmat levélzöld szemeit már a lány jól ismerte, oly régről és még most is.

- Hát tudod, jó tanáraim voltak ebben az évben és sokat köszönhetek magamnak is – mire a fiú összehúzta a szemét, és erősen nézni kezdte, hogy végre kimondja – és persze a szüleimnek is és még a… - ezt már nem tudta elmondani, mert a fiú a karjai, közé vette és megcsókolta.

- Még sokáig akartok itt állni, vagy végre elmehetünk valahova ünnepelni is – szólt a másik fiú, ki éppen most dobta el cigaretta csíkját a földre.

- Azt hittem leszoksz róla –kérdezte a lánnyal a karjában barátja.

- Áh, minek.

- Mondjuk az én kedvemért – szólt a leány és szemében a fény megmozdult a karmazsinpiros napfényben.

A fiú elgondolkozott és egy mosoly jelent meg az arcán, majd a lány felé fordulva ezt mondta:

- Majd megpróbálom… - szemeik keresztezték egymást egy pillanatig – egyszer. – és rágyújtott egy újabbra, közben a lány rájött arra, hogy még soha nem látta barátjának milyen kék is a szeme.

A falakon képek, együtt töltött pillanatok eseményeinek emlékeit őrzik, és bútorok tarkítják be a teret, fekete, barna, piros és fehér színek, szinte ellentétei egymásnak, még is megférnek, mert kiegészítik egymást. Lépések zaja hallatszik az ajtón túl, majd kisebb zörrenés és már is bent van.

- Meglepetés! – kiáltotta mindenki a lakásban, a lány szólni sem bírt a döbbenettől, ezért barátja sietett a segítségére.

- Na, mit szólsz? – az ünnepelt szája le és feljárt, de hang  még annyi sem jött ki torkából – Boldog születésnapot szerelmem! – a férfi csókjától egyből megélénkült és viszonozta a kedvességet.

- Héj, adj egy kis levegőt is neki, még a végén elájul a boldogságtól – a tömegből egyszerre előbukkant egy jóképű borostás alak és feléjük indult – Boldog születésnapot! – és feléje nyújtott egy kis dobozkát, de a nő nem törődött vele és egyből a nyakába borult.

- Jó, hogy eljöttél

- Nem akartam kihagyni, azt a pillanatot, - közben lassan elengedték egymást - amikor megjelennek az első ráncaid a homlokodon az öregségtől.

- Te barom! - és bele öklözött a férfi hasába, érezte a hasának a keménységét, mikor beleütött, mégis a férfi összegörnyedve feküdt előtte az ütése által.

- Te győztél, - védekezően feltette mindkét kezét és megjelent az egyik gödröcskéje a szája szélén - nem mernék még egyszer újat húzni egy születésnapossal.

- Ne is tedd, mert akkor velem gyűlik meg a bajod haver – szólalt meg hátul a másik férfi.

- Én még úgy emlékszem, hogy én rúgtam szét a te seggedet gyermekkorunkban.

- Tényleg, nekem nem rémlik és neked szívem?

- Nekem valami olyasmi dereng, hogy nekem kellett titeket megvédenem a lányoktól,  mikor ti túlságosan is kíváncsiak voltatok a bugyijuk színére.

 -Én ilyenre nem emlékszem és te? – kérdezte még mindig fogva a hasát.

- Neeem, - hosszan elnyújtotta a szót, majd fejével kifelé intett - de mit szólnál egy kis piához, és közben elmesélhetnéd, hogy milyen volt az út, a munka…

- És Nóra? – kérdezte a nő, végig nézve a vendégek tömegén végül barátján állt meg a tekintete kérdőn.

- Nagyon sajnálja, de nem tudott eljönni.

- Akkor majd legközelebb. – a hölgy szavai, olyan hatással voltak rá, hogy a férfin egyszerre látszódott bánat és öröm is egyszerre.

Mintha nem tudná, mit tegyen ebben a helyzetben, azonban barátja mindig tudta, hogy kell megmentenie ezekből a szituációkból.

- Bocsánat az ünnepelttől, de most el kell rabolnom a legjobb barátomat egy kis italozásra. – előre ment a férfiért és átfogva a vállát kivezette.

A lány még gyorsan elkapta a még mindig szótlan férfi kezét, hogy visszatartsa addig is, míg megpuszilja az arcát.

- Köszönöm, hogy itt vagy. – szeméből nedves gyöngyök hullottak le, és mintha a férfi nyúlni akart volna felé, de végül engedett barátja kitartó húzásának.

 Az est további részében a lány mindenkivel beszélgetett. Nevetett, örült, hogy eljöttek ennyien, mégis gondolatai valahol máshol jártak. Ez alatt az 5 év alatt, úgy érezte valami, hiányzik az életéből, de nem a szerelem, sem a karrier, sem az elvesztegetett idő nem jelentett olyan űrt, mint az ő elvesztése.

Mikor mindenki hazament, csönd lett, szerelme még elvitte nosztalgiázni is a kedvenc bárúkba a barátját, félve ő is attól, hogy hamarosan újra elmegy, és sokáig nem fogják látni.

Kezébe vette a kisdobozt, melyet a férfitől kapott és kibontotta. Benne egy nyaklánc volt, medáljában hármukról készült közös fénykép. Egy könnycsepp gördült le az arcáról, melyet nevetve törölt le.

Hidegség járja át a város szívét, beköszöntött az őszi reggel és kalapot emel a fenséges csillag előtt, majd tovább megy és barna, sárga virágokat szed, mert így kell lennie.

- Hogy van? – kérdezte a férfi a nőtől, látszott rajta egész éjjel mellette volt és nem aludt semmit.

- Gyere, menjünk ki, rendben, - szemei sírás nyomait őrizték, így mosolya még inkább azt mutatta, hogy ne firtassa, mért mennek ki – csak előbb felveszem a kabátomat, nagyon hideg van kint. – barátja csak bólintott erre, majd leültek az ajtó előtti lépcsőre.

 - Az orvos azt mondta, hogy… - kezdte volna mondani a nő, de a férfi megállította ebben.

- Emlékszel mikor elmentünk a szülinapi bulid után italozni és mikor hazajöttünk teljesen részegen beállítottunk, te meg mindkettőnknek levágtál egy pofont, majd én kaptam még egyet, míg őt megcsókoltad.

- Igen, emlékszem rá.

- És arra, mikor hárman elmentünk életünk első bulijára és te összejöttél egy sráccal, ő meg egy csajjal és végül kiderült, hogy akikkel találkoztatok az egy pár volt, kik féltékennyé akarták tenni egymást.

- Aha, de végül minket ott hagytál, és valahogyan elvitted a csajt a barátod orra előtt, míg ő a féltékeny pasijával harcolt.

- Lehetséges, bár én csak a forró éjszakára emlékszem.

- Te soha nem változol meg. – közben a férfi elgondolkozott valamin és elnevette magát.

- Most meg min nevetsz? – de a barátja nem válaszolt, így a nő öklével vállon ütötte.

- Oké, oké elmondom, még mielőtt eljegyeztétek volna egymást, megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok rólad.

- És te azt mondtad, hogy én vagyok a legjobb és legkedvesebb nő a világon.

- Dehogyis azt, mondtam neki, hogy idegesítő, önző és erőszakos vagy, - mire a hölgy szúrós szemmel nézett vissza rá – de neked van a legnagyobb szíved a világon, melyet, ha aranyba foglalnánk, olyan nehéz lenne, hogy a Föld is kitérne a pályájáról.

- Nem is mondtál ilyet neki!

- De hogy nem, és még azt is mondtam, hogy ha nem vesz el téged, akkor én foglak.  – ezután egyikőjük sem tudott megszólalni egy ideig, majd végül a férfi szakította meg a váratlan csendet.

- Tudod, lehet, hogy ezt nem kellett volna, mert ez nem a megfele… - nem is észlelte, mikor jött olyan közel hozzá a nő, hogy egy pillanat alatt az ajkuk találkozott, és amilyen meglepő volt, olyannyira gyors is.

- Csak, mert te sem engedted, hogy elmondjam. – még mindig közel voltak egymáshoz, de már csak, mint két barát, ültek a lépcsőn és beszélgetek tovább az emlékekről, a régi vágyakról, hármójukról.

Aranykorona süvít fenn, akár fiatal akár nem, ő még mindig ragyog és szépséges, kar öltve táncol a búja szabadsággal, az eljövendő óceánnal, magában hordozza az ifjúságot.

Kulcsommal kinyitom a bejárati ajtót a házhoz, amikor mellette megláttam egy öreg hölgyet, köszönök neki és tartani kezdtem az ajtót számára, mire ő ezt mondja kedvesen:

- Oh, köszönöm szépen fiatalember, de én csak a páromra várok éppen. – elmosolyodtam és biccentettem neki búcsúzásképpen majd haladni, kezdtem fel a lépcsőn, míg rá nem léptem valamire.

Egy levél volt az, vissza is fordultam a hölgy felé, hát, ha az övé, de már nem volt sehol. Látszott rajta, hogy nagyon régi üzenet lehetett és ez állt benne:

„Amit adtál nekem, ott abban a teremben, még iskolás koromban, az számomra kevés volt már akkor is. Ezért menekülni kezdtem, hogy elfelejtselek, de mikor megláttalak, újra visszatértek az érzések, és még erősebben, mint régebben. Nem tudom, mit hittél vagy láttál, mikor feléd nyúltam akkor. Azonban nem a könnyedet, fájdalmadat akartam magamhoz venni, melyet én okoztam neked akaratlanul. Hanem csak a szívedet.

Gyerekesen azt hittem, ha rá tehetem a kezem mellkasodra, akkor megérzem mit is érzel ott bent belül. Dobban-e nagyobbat, ha hozzád érek?

 Nem voltam képes újra elmenni, így hát itt maradtam veletek. A szeretetben. Melyből adtál oly sokszor nekem is. Egy életen áttartott és tart még mindig. Ahol együtt vagyunk,

Mi,

A három barát.”