Jó reggelt kívánok!

2013. február 18-a van, reggel 6 óra, hétfő és kinyitottam a szemem.

Most lépett ki az egyik legújabb szórakozóhelyről, mely csak tegnap nyitott a fővárosban, de ő egész éjjel fent volt és kiélvezte minden percét. Hazafelé menet eszébe jutottak az este lezajlott események is, barátnőkkel való fotózás, csini rózsaszín ital elfogyasztása, egy idegen pasival táncolás, aztán smárolás és végül a WC öblítés. Utána a teljes sötétség következett nála, a kidobó ébresztette fel, hogy már mennie kell, kilépve a fény teljesen megvakította, de megérte, mert élete legjobb éjszakája volt. Ahogy egyik lábát tette a másik után égető fájdalmat érzett csupasz alsó felénél, megpróbálta lejjebb húzni rövid kis szoknyáját, hogy ezzel is enyhítse a jéghideg késként behatoló hajnali levegőt. Aztán feladta és csak ment tovább, vércseppeket hagyva maga után.

Felültem, kitöröltem szememből a maradék álomképeim, majd elkezdtem a testem minden tagját megmozgatni, hogy érezzem élek.

Mielőtt még megérkezne az első vonat a pályaudvara, mindig előtte elvégez némi bemelegítési gyakorlatot, de ekkor is inkább a karjaira és a lábaira fókuszál, mint a többire. Már hallja a mozdony reggeli fülrepesztő sikolyát, mint akit éppen fülön csípnek valami rosszaságért, majd jól megpofozzák az illetőt, és ha szerencsés, hagyják futni, pedig csak éhes volt. Beállt a felszállók közé, várta a kocsik beállást egytől egyig a peronra, ekkor testét teljesen átjárta az idegesség, de most már nem fordulhat vissza. A kerekek megálltak, az ajtók kinyíltak és az emberek megindultak. Ő pedig hátra sem nézve bevetette magát a tömegbe, hogy végre többé ne legyen éhes.

Kimásztam az ágyból és az ablak felé indultam el, elhúzva a függönyt először nagyon bántott a fény, de fokozatosan kezded kitisztulni előttem a világ, egy csodaszép reggelben.

Szemei vöröslöttek a kimerültségtől és a nap erőteljes sütése sem tett jobbat neki, megpróbált másik oldalára fordulni, kitérve ezzel a sárga óriás nyála elől, de az se volt jó számára. Bal karja teljesen lezsibbadt, hajlatából pedig undorító fehér gennyes váladék folyt ki megállás nélkül. Gondolta a tegnap esti tű lehet az oka, mely oly édes álmot hozott neki, felvillanyozva magányos életét. Megpróbált felállni, kezével belekapaszkodva a párkányba, de így is nehezen ment neki, még mindig szédült és egy-egy felvillanó kép elég is volt hozzá, hogy kiadjon mindent magából. Utána már nem forgott vele a világ, kezdett rájönni hol is van, egy raktárban valahol a város szélén. Apróbb képek nyomultak tudatába, ahogy az egész teste kezdett kitisztulni, egy ház, egy kutya, egy élet és egy név, Vanessza, de aztán el is tűntek gyorsan. A helyiségben volt még egy matrac, melyből a rugók mintha levegőért könyörögtek volna, úgy próbáltak meg minél jobban elérni a felszínt az ágyneműből. Leült rá, karját ölébe helyezve elkezdte ujjával kikaparni a váladékot a sebből, de aztán felhagyott vele, mert csak egyre több jött ki belőle. Hátra dobta magát fekhelyén, látta, hogy a tűszúrás helyéből már vér is csorog és már az ujjait sem érzi nagyon, de nem foglalkozott vele, most még nem, majd a következőnél talán fog, talán.

Levetkőztem, pizsamámat az ágyra tettem, majd elindultam a fürdőszobába. Beléptem a zuhanyzóba és magamra engedtem a vizet, szép lassan fokozottason tettem, hogy a bőrömnek is legyen ideje megszokni a hirtelen támadt nedvességet. Ahogy a meleg víz csorgott le testemen, egyszerűen fenséges volt, majd elzártam a csapot.

Még aludt, amikor magára zárta az ajtót, egyedül akart lenni és megszabadulni mindentől, ami rá emlékeztetne, ezt tette már a többivel is. Levette selyemhálóingjét és a padlóra dobta, legszívesebben elégetné ezt a rongydarabot, rajta azzal a sok piros életteli virágszirommal, melyek valahol, egy távoli vidéken nőnek, szabadon, csak ne kelljen rájuk néznie. Belépett a hideg zuhanyzó fülkébe, elhúzta a függönyt, majd megnyitotta a csapokat, ekkor jöhetett hideg, meleg, neki nem számított, csak az, hogy jöjjön minél gyorsabban. A zuhanyfejből kiömlő vízsugár először az arcát érte, szemfestékje, rúzsa, pirosítója lassan kezdted lefolyni, velük együtt csorgott le az első simítás, egyre vadabb csókcsaták, arcszeszének, szájának illata és az arca. Megfogta a zuhany csövet, végig vezetve az egész testén a gyógyító vizet, hajából kimosta az aktuális színt, melleiről a vad szorítást, érzékeny pontját pedig keservesen vigasztalta, de mind hiába. Egyből feltörtek benne az emlékek, az árak, a játékok, az éhes szemek, melyek sosem laknak jól egyszer sem és végül ő. Hagyta, hagy csússzon ki a kezéből a fej, majd vele együtt siklott le a csempére, utat engedve a könnyeinek várta, hogy felébredjen ebből a rémálomból. Aztán véget ért a fájdalom, ahogy jött úgy is távozott, csak egy újabb emlék, melyet jobb eltemetni, mint szembe nézni vele. Felállt és helyére tette a zuhanyzófejet, majd kilépet és aztán meghallotta, hogy felkelt és elindult az ajtó fele.

Gyorsan megtöröltem magam törölközőmmel és elkezdtem kivenni a szekrényemből az aktuális ruhadarabokat, zoknit, bokszert, nadrágot, inget, zakót és egy sötétkék nyakkendőt. Látva az órán, mennyi is az idő, neki is kezdtem rögtön az öltözködésnek.

Arra ébredt, hogy megfogják, és testét előre döntik, azért hogy levegyék róla a ruhát, mert tegnap este a belei váratlanul megindultak. Felemelték az ágyról meztelenül, és mint valami zsákot elcipelték a fürdőszobába, ahol is egy két könnyed mozdulat a zuhanyzó csövével, máris tisztábbnak érezte magát tőle az ember. Visszavitték az ágyához és rá is adták az új ruháját, mely ugyanolyan volt, mint a legutóbbi, fehér színű idétlen kék pöttyökkel. Alsófelét persze nem takarta semmi, ne hogy még egyszer összerondítsa a nadrágját, melyért az itteniek nagyon dühösek szoktak lenni, de ez nála inkább előre lépés volt. Felette páran nagyban bólintgattak és kedvesen mutogatták rá, mint valami tehetetlen állatra a ketrecében. Bárcsak ne tennék ezt, mert mindent lát, ahogy az évek múlását is érezte, egyszer gyerek volt most meg valami, ami kezd benne ébredezni, vadul kitörni. Megváltozott minden és ő fél tőle, bárcsak addig is valaki lecsukná a szemét.

Elővettem aktatáskám az asztalról, felnyitottam és végig néztem futtában az összes benne lévő adatot, hogy meg van-e. Majd gyorsan elmentem fogat mosni, hónaljamat befújtam dezodorral, meg némi parfümmel a nyakamat. Megfogtam táskámat, indulásra készen voltam már az ajtóban, amikor is visszafordultam.

Az ágyon ült, mintha valamit akart volna mondani, de végül nem ejti ki, csak szorongatja tovább a pisztolyt a kezében. „Miért nem mondtad el?”, „Ki az mond már meg, vagy azt akarod, hogy bántsalak?”, „Te hazug kurva, mondd meg!”, „Látom nem érted, mit akarok szívem, remélem, ettől már megered a nyelved.”. „Fáj, mi, szerinted nekem, hogy fájt, mikor rájöttem, hogy mással hemperegsz.”, „Igen tudom, csak azt nem kivel, szóval áruld el, melyik kis seggpiszkot tartottad nálam jobbnak?”. „Hogy én, féltékeny? , Nem, csak kicsit őrjöngeni van kedvem, tudod, mikor az ember megtudja, hogy igazából egy retkes nőszemélyt vett el feleségül, akkor egy kicsit mindenkiben elszabadulnak az indulatok.”. „És most drágám, kérlek, mondd el ki volt az?” , „Lejárt az időd szerelmem, minden jót.”. Hallotta a rendőrök szirénáját, ahogy egyre közelednek, de ő csak ült ott a pisztollyal, mellette a volt feleségével.

Majdnem elfelejtettem magammal vinni, kihúztam az éjjel szekrényem fiókját és kivettem a dobozt. Kinyitottam a biztonság esetére, hogy még se egy üres tartóval kérjem meg szerelmem kezét, majd becsuktam és a zsebembe tettem. Megkönnyebbülve hagytam el otthonomat, mert tudtam, ez a nap, az én napom.

Csöngött a telefon, a hívó elég sokszor próbálkozott, de senki nem vette fel. Egy eldőlt szék a padlón és a legjobb barátom öngyilkos lett, 2013. február 18-án, hétfő reggel.