Találkozó

Délután 4 óra, a találkozó, 1 órával előbb.

Abban a kávézóban találkoztunk először, a Meringwood és a Fő út találkozásánál van, éppen olvastam, vártam, hogy a kávém kihűljön, aztán beléptél az életembe. Váratlanul jelentél meg, mint egy rég nem ízlelt finomság, melyről azt hittük elfelejtettük milyen is volt már, de aztán hirtelen újra a szánkban érződik ez az édes, kellemes aroma, majd leültél az előttem lévő székbe. Azzal mentegetőztél, hogy sehol nincsen egy üres hely, ahol el tudnád fogyasztani békésen az ebédet, én meg csak hagytam. Ha belegondolók fel sem néztem a könyvemből, mikor rá bólintottam és ma már a könyv címére sem emlékszem, csak rád. Egyre többször próbálkoztam tekintetemet visszaterelni az írott szavakra, de sikertelenül, kacérkodón a könyv mögül néha rád néztem, figyeltem mit csinálsz, még ha az nem is volt több mint egy pislantás. Elővetted szalvétádba csomagolt szendvicsedet és enni kezdtél belőle, tekinteted nem esett rám, vagy egy újabb falat harapásával törődtél, vagy az ablakon át figyelted az emberek sűrű tömegét az utcán. Ekkor gyorsan visszabújtam a bőrkötés mögé és mikor újra kinéztem volna, te már rám vártál a túloldalon. Tekintetünk találkozott, kék tengerben folyó eleven lelkedet láttam meg ott két tiszta csermelyben, de nem is csak néztél, hanem közben meg is érintettél velük, a belsőmben. Kezeidet összekulcsolva tartottad az asztalon, ebéded maradék részét félretoldat és türelmesen vártad következő lépésem, én pedig engedve ennek, letettem a könyvemet az arcom elöl. Majd rögvest nevetésben törtünk ki mindketten, kacajunk az egész kávéház szemeit felénk fordította, majd nem törődve illetlen viselkedésünkkel, folytatták tovább elfoglaltságukat. Először neki sikerült úrrá lenni, hirtelen jött jókedvén, majd egyből bemutatkozott nekem és elnézést kért, hogy megzavarta az olvasásomat, ekkora már én is abbahagytam a nevetést. Elmondtam a nevem, melyen még jobban elmosolyodott, mint az előbbi kacaj közepette. Mondtam neki, hogy nem igazán volt érdekes a könyv, ezért kerestem szememmel valami érdekfeszítőbbet, valami mást. Erre fölkapta a fejét és már nem is tudom, mikor és hol kezdtünk el igazából beszélgetni, az életünkről, a munkánkról, de az nagyon tisztán él bennem még ma is, hogy a végén megérintetted a kezem az asztal másik feléről.

Délután 4 óra, a találkozó, fél órával előbb.

Meglepetésnek szántad, és meg is lepődtem, mikor elvittél a Balthazar La Rouge étterembe, azt hittem álmodóm, a gyertyák heves nászjátéka az asztalon, a fűszeres csemegék olvadó íze, a rubintos gyümölcs nedű pezsdítő zamata, de legjobban te. Felém nyújtódat kezed, majd bele ejtettem bimbózó márciusi rügyemet és a táncparkett közepére vezettél be. Felettünk ott volt egy kristálycsillár, melyet apró szellők táncoltattak, mintha tündérek éneke hangzott volna a fejünk felett. Mindenegyes lépéssel egyre közelebb simultunk egymáshoz, a testünk, a szemünk, én a tengerben mártóztam édes habjai közt és ő a zöldellő erdő fái közt lelt meg engem. Elvesztünk tekintetünkben, de forró ajkaink érintése, szikrázó tűzként lobbantotta fel a táncparkett, ölelő homályát. Körülöttünk a többi pár édes némaságba merült, e könnyed sötétségben csak mi voltunk a fény, kettesben öleltük egymást és heves csókcsatát vívva, szerelmet vallottunk a másik szívébe.

Az eddig csöndes ház, most pirosba forrt, ahogy a hűvös fal érintése lopódzott be a ruhám alá, úgy elölről maga a forróság hatolt át rajtam. Rákulcsoltam nyakára két kezemet, hogy még közelebb érezzem testének lüktetését, ajkának vadászatát, szemének ádáz hadát, mellyel csak nekem bókolt a csillagok tüzében. Karjával magához vett és egy újabb csókban összeforrva alulról felemelve elindult a hálószobám felé. Tomboló viharként fordultunk szerte szét, míg egymásra találtunk újra és újra a vastag felhők alatt, és ahogy jött az eső, úgy hozta magával hasító villámát, kéjtől dobbanó dörgését, majd csendesen omló békés édenként lassult le és lett vége az éjnek.

Délután 4 óra, a találkozó, 5 perccel előbb.

Mikor elaludtam, a szívverésedre hunytam le szemem, de most a vakító nap ráz fel édes álmomból könyörtelenül. Kezemmel máris feléd nyújtózkodtam, hogy elérjelek és ne csak egy káprázatnak tűnjön a tegnap, de te már nem voltál az ágyban, és rögtön hallgatózni kezdtem hát, ha éppen kin vagy. A zajos tömeg, autók füstölő ménese és madarak röpke szonettje, ellenben mást nem hallok, se egy lépést, se egy „Jó reggeltett!” Köszöntő csókkal, csak egy mindennapi reggelt. Csalódottan kiléptem az ágyból, szembe nézve a valósággal és önmagammal elindultam egy zuhanyt venni, mégis valami megállított ebben. A padlón egy cetli volt, azonnal felemeltem és olvasni kezdtem abban a reményben, hogy tőled van és igazam volt, ez volt rajta:

„Kedvesem, sajnálom gyors távozásom ilyen faragatlan mivoltát, ezért kérlek, találkozunk a Függő kert teraszán pontban 4-kor. Remélem, ott leszel, mert ami tegnap történt, az számomra felejthetetlen és varázslatos volt, te vagy az, akire mindig is vártam.

Szeretlek.”

Még egyszer elolvastam biztosan igaz-e, és tényleg itt fogom-e kezem között, egyetlen gondolatomtól származó lüktető szavait, melyek szívemmel együtt dobbannak. Gondosan összehajtogattam az üzenetet, majd az órára nézve még volt hátra 3 órám, hogy elkészüljek a találkozóig és újra lássalak téged. Belépve a fürdőszobába, majd később ruhát válogatva is csak te jártál a fejemben és az, ami, míg ez után fog jönni, mi.

Délután 4 óra, a találkozó.

A teraszon rajtam kívül még egy nagycsalád van, anya, apa, kis fiú, meg egy kislány ülnek körben, falatozva délutáni csemegéjüket. Figyeltem a teret, de nem jött senki, így ábrándozni kezdtem a továbbiakról, a jövőnkről. Vehetnénk egy közös lakást, meg lenne a saját kis otthonunk, kizárva belőle a külvilág zajait és nem marad más csak mi. Aztán jöhetnének a gyerekek, ha fiú, akkor olyan lesz, mint te, pajkos, gyerekes, és küzd, ha valami kell, ha lány lesz, anyjára ütve kalandot kereső, vad és zabolátlan természettel, fog egyre feljebb törni. Ezen elmosolyodva, újult erővel néztem jön-e valaki, egy ismerős arc kedves mosollyal, kísérve gyengéd fuvallattal. Hajladoztak bokrok ágai, mintha kézként mutatnák, merről jössz, honnan várjalak, a percek telnek, sebesen forognak, a nap éles szeme árnyékot vet felém. Mélységes csönd van, és csak én vagyok már itt, de várlak, hulló szirmok repülnek a tájba.

Délután 4 óra, a találkozó, 5 perccel később.

Félek bajod esett, és én nem vagyok ott melletted, mikor sebed körül idegennek állnak, nem pedig az, akire mindig számíthatnál, a te igaz szerelmedre. Vagy munkád szólíthatott el ily váratlanul, hogy tedd a kötelességed, végezd a szakmád, egy új világ érdekében, ahol együtt lehetünk mindig és tán a csúf halál sem talál meg akkor. Segítesz másokon, ahogy felém tartva elindultál és jó szíved közbeszólt, mert most is karodban tartva életet lehelsz egy vérző gyermekbe, kinek élnie kell még, ahogy szívem sem törik meg oly könnyen. Lehet, hogy csak le akarsz nyűgözni, bár csak hangom elérne feléd, hogy bármilyen ajándéknál többet ér a te szerelmed nekem, mint bármi más ezen a világon, melyet látni, érinteni, szagolni vágynék. Felhők lepték be az eget, már nap sem bízik benned, de a lelkem még mindig töretlen.

Délután 4 óra, a találkozó fél órával később.

Azt hittem más vagy, mint a többi, jobb ennél a csúf világnál, mely körbevesz engemet, hideg szellő sálként borul nyakamra és nevet a fülembe éles süvítése. Várnom kéne még, hiszen miért menjek most haza, rá ér az igazság holnap is, ma csak üljünk itt, hallgassunk, és reméljünk, hogy végül eljön.

1 órával később.

Felálltam az asztaltól és elindultam a teraszról levezető lépcsőn, cipőm kopogása mindenegyes fokon, úgy hatott rám, mint az égből hulló könnyek, melyek csak földet akarnak érni, ott lenni, aztán eltűnni a meleg anyaföldben. Már a felénél jártam, mikor aztán a lépcső alján feltűnt, szólni sem tudtam örömtől, így máris rohantam feléje, de hiába, mert nem rám várt. Az a cetli nem nekem volt címezve, hanem annak nőnek, aki éppen ebben a pillanatban érkezett meg a lépcső másik oldaláról. Egymást meglátva a férfi egyből feléje futott ugyan azzal a tekintettel, mellyel engem taszított a falhoz, szemében féktelen mohóság volt. És míg újabb szájat hódít meg, addig mellettük sétáltam el, bánattal telve indultam tovább, visszhangként kísér el egy ismeretlen férfi nevetése.