Cetlik

Változást akarok!

Szépet és jót,

ami legyen enyém

csak enyém,

szellős és izgató,

ami legyen mindenkié

csak a miénk

Kéretik egy megmentő

aki megmenti, és visszahozza

az elveszet élőperceket,

melyeket mind elveszítünk

a járda szélén hagyjuk őket,

várjanak minket ,míg csak kell,

de többé nem leljük és nem

találjuk, a barátokat…

Szobám ajtaja zárva lett,

 rajta a fény látogat meg

kulcsom régen lelépett,

egy másik lyukban éli

ki magas rangú vágyait,

szomszédjaim zajra éhesek

fáj a foguk a kemény élettől,

de a Kánaán megérkezett.

Változást akarunk!

Szépet és jót…

Káprázatok

Miért nem teszem azt,

mit szoktam?

Hímezem az álmokat,

mellé varrom a bábokat,

orvos-, rendőr-, titkárnővel kavarva,

széles pusztán sok száz hely

mind az tiéd, csak el kell venned.

Csókot küldj és szívd be,

döntsd a fejed egy újabb álomba!

Átkozz meg és az leszek,

akivé teremtődtem,

kicsiny szobában egyes

egyedül álmodom az

álmokat.

Ez egy újabb?

Ez nem az,

többé én sem hiszem el

csak betegé tesz.

Beteg vagyok!

Miért is álmodom,…

mert tudom, és hiszek benne

„A csend, megbékíti a lelket,

elhamvasztja a könnyeket.

Súgj, nekem még… a csöndben

te, hagyj legyen a miénk minden.”

Emléked, hagyd meg

nekem,

míg csak egyet üt az

óra,

lábnyomom őrzi tovább,

a tegnap esti lámpaoltást,

ütött az óra egyet,

én már sehol,

csak az emlékem,

hagyott nyomot.

Légy mellettem,

a tűz nem égett meg.

Légy mellettem, most

is, míg a gyertya el nem

alszik,

addig a tűz sem tűnik

még,

oly távoli,

oly halandó,

egyszerű fényben.

Csak egy szál,

 egy gyönge fonál…

Hogy mondjam el neked,

ő gyilkos, áruló és véreb,

ki vért akar tőled.

De, ki durva, otromba,

volt velem, az téged,

igazán szeret.

És hogy mondjam el,

e nagy vészben?

Lehet erősebb,

egy gyöngéd fonál is…

Ne félj a hangtól,

kicsiny gyermek!

Ne félj a bajtól,

ha el is jő Az.

Nem kell félned,

mert az ár még nem

ért el,

s nem is fog, ha nem

hagyod, hogy szívedet

övé legyen,

elviszi, mélybe húzza

le, a mélységek

sötétségébe le,

mélykék hidegbe,

hol a fény megállt,

hol a fény sem tör át.

Súgd meg újra,

azt a mennyei szókat,

melytől a hang is,

hangzatosabb lesz

zamatosabb lesz,

mint a friss pataki

forrás mély hideg

vízének.

Súrlódó kék álmaink,

egyre- egyre rövidebbek,

álmosabbak leszünk,

de hamar felébredünk,

és mindez nem számít,

néma lettem,

még te sem tudsz mindent

rólam és te…

Súgd meg újra, kérlek,

hagyj élvezem a tengert

csak egyszer is, veled.

Véletlen

Szúrás a hasba…,

eldőlők, mint egy partvis,

a csupasz hideg földre,

melyet a Véletlen döntött

le a lábáról,

és hagyta hátra a

Tettlegességnek,

majd ő megoldja mindenkorra

és nem kérdezz,

sem sír, csak teszi, teszi

a helyére.

Míg nem egyszer valaki,

más fogja felvenni,

rendbe tenni,

akkor a Véletlen sem

lesz többé ,véletlen.

Testem a fapadlót

csókolta, vörös márvány

palástban.

Aztán elaludtam.

 Üzenetek az éjszakában

Férfi

Magányosságnak vagy rabja,

Éjfél asszonya.

Nézel, de nem érintesz,

Érzel, de nem nézel,

úgy, ahogy szeretnéd.

Megfognám fekete selymedet,

kezembe fognám fehér

angyalom míves arcát,

árnyék ajkaidat megízlelném,

hogy beléd suttogjam,

Téged kerestelek még

most is!

De eljö a gyilkos kardjával,

kettészeli álmom, talán,

minket is újból, s nem

egyszer esett meg,

tudom jól…

Fényes pallósán vérünk,

rozsdává olvadót, a

harc hevében, kettőnk

ellen vívott a világ.

Talán egyszer…

egy újabb életben

és halálban találkozunk

mi még, Fekete Orchideám.

Nő

Hallgatok, mert ez így

helyes.

Árnyékból nézlek féltve,

őrzött gyertya Lángom.

Nem félelmem a tűz, mi

meleget ad, aki a közelben van

 és megéget, ha még közelebb vagy

Ez a mi sorsunk, mert ez így

helyes.

Sötétből figyelek, ahogy élsz,

ahogy élhetnénk, azt nem

lehet.

Ősiség szorítja meg, csuklom

béklyóit, amiből szabadulnék

már, mint kalitkából a lélek.

Egy hűvös szellő 

a reggeli napfényben,

árnyékod kettőségében,

a hold sarlójának izzó

csengésében, én szólok

hozzád Egyetlen Fény

a neonlámpák tömegében,

én hívlak és kívánlak

magamhoz,

Majd a végén,

most is egyedül,

a setét sötét sötétedésben,

nézem tovább,

ahogy élsz, de csakis, nélkülem.

Nyár

Meguntalak,

eldoblak,

el is taposlak én holdfényes

csillagarcú vadászistennőm.

És megkeresel,

megtalálsz,

le is vadászol én napfényes

tűzgyűrűként égő vadászistennőm

Végül megosztozunk rajta,

a földre hajtjuk fejünket

és nézzük, ahogy újabb

csillagkép jön a világra,

ahogy később mi is

részesei leszünk, az

égi paletta széles freskóján.

Úgy súgom, a füledbe

a sápadt éjjeli ragyogásnak

énekét,

a fényes édes csóknak

szerelmét.

Megunnálak,

eldobnálak,

el is taposnálak,

de még most

legyünk együtt,

e forró éjjel,

egymás karjában,

ezen csillogó égbolt alatt.