Óz, a drog és a színház
A versek létrejöttének alapja a 011-es Alkotócsoport, Meanwhile in Kansas előadása volt.
„Csupán egy újabb diagnózis a betegnek a valóságról.”
Óz birodalma
Látott eget, kéket falt,
messze földön sárga kövön.
Látott társat, szalmát szívott,
messze tájon vörös pipacs.
Látott banyát, kábult cicát,
messze-messze eltévedt egy kislány.
Oroszlán vagy, ki hátul félelemben él
légy bátrabb, szívj még.
Bádogember vagy, ki elől ólom szívét tartja,
légy merészebb, kábulj még.
Madárijesztő vagy, ki oldalt tudja összes választ,
légy okosabb, fúj még.
Dorka vagy, ki közepén érzi egyetlen reményét,
légy csak hős, aludj még.
Követik a sárga utat,
egypár tű és fecskendő.
Követik a sárga utat,
egypár cipő és tabletta.
És a vége lehet Óz,
vagy talán rossz.
Piros cipelő
Fényrobbanások a sötétben,
mélyen beszív a zene füstje,
hozzám simulnak, gerjedve néznek,
és az utolsó gyertya is kezdett leégni.
La- la-la és La- la-la
Utaztam tovább a sötét vízben,
színes piranhák éles csókot váltanak,
nem éreztem a teret és az idő is forog
zöld ékkőt nyeltem, e gyógymód mindenre jó.
La- la-la és La- la-la
Vigyél engem jó pásztorom
bárányod leszek ágyadban,
de előtte festeni akarok,
egy széles mosolyt az arcomra.
Ébredj fel ez itt Kansas!
Ébredj fel! Ébredj fel!
Már a sötétség marta számat,
ahogy beléptem.
Szembe néztem önmagammal
és öblítettem nagyokat.
A csempe töredezik, a hajam fénylik.
Az utolsó égő is kiégett.
La- la-la és La- la-la
Kámfor és kén üldözte egymást,
Csak szagot fognak egymás iránt.
Jó káprázat ez, egy nő áll előttem.
Haja kék, mint a koktél, amit csak
nem rég ittam ki.
La- la-la és La- la-la
„Te vagy a megmentő, ki elűzi
a gonoszt e földről.
Nincs más esély, lépned kell
a sárga út csak előtted hever.”
„Ki vagy te mond, édes délibáb vagy
csak illuzionista látomás?
Biztos össze tévesztettél valakit velem,
mert az én nevem ,Dorothy Dorka.”
Ébredj fel ez itt Kansas!
Ébredj fel! Ébredj fel!
„Nem, ez már elrendeltet,
a végzet nehéz piros cipője.
Húzd fel és nyisd ki elmédet,
Smaragdváros téged kérlel.”
La- la-la és La- la-la
„Milyen sors és milyen hely?
Én csak Dorka vagyok, egy lány,
miért hallgatnék rád, egy tündérre?
És velem fogsz tartani ezen ösvényen?”
La- la-la és La- la-la
„Neeemmm, ez a te küldetésed,
és most találj és segítsd meg,
kiknek rád van szüksége,
eszedre, szívedre és mérhetetlen képzetedre.”
Ébredj fel ez itt Kansas!
Ébredj fel! Ébredj fel!
Felhúzta a cipellőt.
És a világ megörült.
Kifordult, összetört minden
tükör prizmája.
És a WC-k betegek, többet
nem nyelnek.
La- la-la és La- la-la
„Hol vagyok most, hová lettél
szárnyas bestia?
Mondd milyen csel ez, ahol
árva lányokat rabolnak.”
Kiáltásai visszacsapódtak, hozták
a hírt innen-onnan.
„Mondd, lettél csel, szárnyas árva,
milyen bestia vagyok most?”
La- la-la és La- la-la
Élesebb a csend itt,
néma halott zúgásként.
Füstöt érzek, szürke kígyó
káros nyelvét.
Követem a lángot, kicsiny fényét,
elvezetet első útitársamig.
„Szépséges idegen, ideje
betépned.”
Ébredj fel ez itt Kansas!
Ébredj fel! Ébredj fel!
A smaragd végzet
Vakító zöld márvány templom,
az én otthonom és végzetem,
penész színű csöveket szívok,
kemény zöld almát szopogatok,
zöldségfejű testőreim villája éles
rései közt szívom a gerjedelmet,
csípős nyugati szél harapja lélegzetem
míg csak fújja füstjét méreg nyelvén,
addig én soha nem térhetek haza,
és egyik barátom szalmát szív,
széles mosolya táncra hív,
de esze neki sincsen,
másik barátom rozsdás ócskavas,
benne a hideg acél megfogant,
de szíve neki sincsen,
harmadik barátom egy szőrös állat,
éles foga közt a hús meg állott,
de önön hitte neki sincsen.
Én vagyok a hős, a daloló nimfa
és a fényes jáde páncélos lovag.
Mégis, én csak egy lány vagyok,
aki eltévedt a sűrű erdejében,
és nincs kiút csak előre,
a sárga kövön előre.
„ A földön volt két kő, az egyik smaragd, a másik piszkos, én mindkettőt felvettem, zsebembe betettem, majd polcomra feltettem.”
„Más a mese, mikor valaki meséli és más mikor valaki ott is él”
Varázslat nélkül
Varázslat nélkül, nem lehet élni,
tátongó ürességben, vakon
közlekedni.
Négy sarokban égtáj fekszik
kúsznak, rágnak csak felém
nyomják szorítják kicsiny
kicsi életem.
Mikor próbálok felkelni,
kosz alkotta sírtengeremből
levegőért könyörögni halott
istennek.
Miért nem mozdulsz te tolvaj?
Lopj, sikkasz és adj el mindent,
mert kell nekem még belőle.
Nézd mit tett velem igaz valód!
Szürke egér lettem poros
pincédben, a nő mindent megkap
és a tök is eltűnt régóta, kellett
rá még, egy kicsit még.
Mióta, az egyenlőség és a téboly
óta, keringet vénámban a
lédús nóta.
Én voltam a herceg és jő lovam
elvisz messzire, majd
zöld festékben úszik a tenger,
melyben én is megfürödtem.
Ismerlek tán régről, egy mesét
költöttek rólad, a bölcsőm felett
altatóban.
Mégis hallóm most is, árva
csöppségnek szólamát, ha hív
engem, én megyek, leszek az első
és a hős egyszerre.
Választottam egy zugot, kicsi és
halhatatlan helyet, ahogy mindenemet
feléltem, ettem magamból és kóstoltam
tovább az illúziót.
Mert ez kell nekem, egy kis bűvölet, csodák
halmaza boríts be és megtaláltam
a pálcát, én tovább folytatóm kalandom,
mert varázslat nélkül élnem, meghalok.
Őt és Őket
Tudom buzgalmam, az
ismeretlen végzet ellen, oly
igaz, mint szeretni őt, őket.
Tudom rajongásom, az
élvezetek után, kényszer
telepedik testembe, oly
igaz, mint szeretni őt, őket.
Tudom szenvedélyem, a
temérdek galérikus látvány,
sok ezernyi kép és tudás
költözött belém, oly
igaz, mint szeretni őt, őket.
Tudom szánalmam, a
legnagyobb bukásom, egészen
elér a város végig és onnan is
tovább, csak is oly
igaz mint szeretni őt és őket.
Tudom kesergésem, a
hiányotok és csakis ezt teszi,
míg nem kaplak meg újra
titeket, enyémek, csak is oly
igaz, mint szeretni őt és őket.
Tudom veszteségem, a
búcsú tőletek, elszakítanak
kettőnket, minket, mi lesz
így most velünk, csak is oly
igaz mint szeretni őt és őket.
Tudom gyógyulásom, az
egyetlen reményem, kiút a
pokolból, az élet felé, és ez oly
igaz, mint szeretni szedni őt és őket.
Felhőnézés
Úgy-e milyen szép, ha tiszta
és nincs felhő, mely eltakarja.
Úgy-e milyen szép, ha tiszta
és nincs felhő, mely eltakarja,
de visszanéz felém és bele
röhög képembe, nyújtva nyelvét,
pöffedt zacskós piros zsákjából.
Úgy-e milyen szép?
Átkozott
Gúnyt teremtesz velem,
én múzsám, hisz a világról
kérdeztelek, hogyan szólsz róla,
de te tündér vagy,
mert nem látod világom ocsmány
orcáját, kiélt szemét, haragos nyelvét,
szúrásokkal teli vadregényes hegyét,
te csak nézed, de nem látsz,
mert nem látod városom, füstbe
menekült lélegzetét, piros lámpások
izzó vagonját, temérdek élőszenny,
bűnös bűntelen bűzlök, csupa enyészet,
te csak fülelsz, de nem hallasz,
mert nem látod környezetem, fehér
halál arcát, tömény illúziók várát,
belsőkből élő kifordult lelkek, romló
húsok penész virága,
te csak szagolsz, de nem érzed,
mert nem látod magadat, nem
vagy ártatlan csak ember, nem
vagy angyal csak ember, nem
vagy érintetlen csak ember, nem
kell hinned többé, egy rózsaszín
betűnek sem, mert ideje látnod
hallanod és érezned, hogy a
fény közeled.
Ha el is fordulsz tőlem és
teszed, hogy egy újabba
éled ki, vad mámoros
képzelgésed legfrissebb
olvasatlan könyvében,
tudom úgyis megteszed, majd
nem kell áldásom, sem baráti
tanácsom,
csak légy boldog az számít.
És én ott hagytam egy tündért,
a fény kialudt, csak a sötét maradt.