Szerelmes
A titokzatos lány
A napnak már lefelé lógott a lába,
de én billegtem-ballagtam tovább.
Az éj sötétbe burkolta a várost.
Házai fényesen ragyogtak az éjszakában,
amit még nem nyelt el a homály leple.
Ahogy szerfelett néztem az árnyak játékát,
úgy csapott meg egy bódító illat ám.
Az illat oly mámorító,
mint egy mély édes álom,
melyből nem akarsz felébredni.
Így követvén az illat felhőt,
megkeresvén gazdáját a város mélyén.
Az andalító érzés kezdett elhalni,
de én meg nem állva kutattam tovább tulajdonosát.
A keresésben elfáradva,
leülvén egy padra gondolkodóba ejtett valami.
Ki ez a lány s mit csinál itt?
Miért követem oly mohón, mint egy vad a zsákmányt?
Mit is éreztem akkor, amikor kedves illata megcsapta orromat,
mit eddig még nem éreztem?
Ekkor hirtelen, mint a villám visszatért,
azaz érzés az a szenvedély mit először éreztem.
Körül tekintvén gyorsan hát,
ha itt van kit egész, éjjel hajkurásztam.
S nem volt se előttem, se mellettem egy lélek sem.
Nézvén órámat az éjfélre tekert.
Felállván a padról,
melyen oly sok csók kezdődött,
melyben nekem részem még nem volt.
Az úton fáradtan, de mégis gyorsan hazafelé vettem,
míg nem újra megéreztem az illatot.
A folyón volt egy híd,
melyet most csak én néztem elbűvölve,
a látványtól mely szemem elé tárult.
Egy lány volt,
kinek fekete fürtjei verdesték az eget,
szemei zöldként ragyogtak az éjszakában.
S nem tartoztatván tovább magam,
elindultam felé, de már hiába.
A híd üres volt,
akár egy temető melyet mindenestül kifosztottak.
Boldogságomat szomorúság váltotta fel,
míg egy kendő nem szállt felém a hídon.
Ugyanaz a bódítás ugyanaz,
azaz érzés hatolt belém.
Zsebre téve a kendőt hazafelé vettem az irányt.
S elmémben újra meg újra
feltűnik a lány a hídról.
Kettős vágy
Nem ítélhetlek el, mikor mással látlak,
más világra vágyódsz, más életről álmodsz.
Nem szomorkodhatok, mikor boldognak látlak,
más történetekről hallasz, más tintákról vallasz.
Nem csábíthatlak el, mikor szerelmesnek látlak,
más ellenséggel élsz, más igékkel térsz
álomra, hol bárcsak veled lennék
fényedben, hol árnyékoddal figyelnénk,
de én nem tűnnék el mikor minden elalszik,
mert te hangod hívogat, mint méhnek a virágja
sötétnek a fény és betegnek a gyógymód
száradt fának első könnye,
mert te szemed világi, mint tengernek a létezés
forró karamellnek édessége és erdőségnek vadjai
piros hópehely lila mécsesén,
mert te ajkad nem itteni, mint mítosznak vad keletje
főhősnek igaz tette és mesebeli palota egy vidéken
királynők, hercegnők élnek,
mert te egész valód csoda, mint a végén győzni diadallal
szíves csókot kaparintva és eltemeted a szívünket
fába vésett történet,
de én eltűnők, mikor minden alszik,
sötétben, hol csillagokkal figyelnénk
ébren, hol bárcsak melletted lennék,
más szeremmel élsz, más hideg szavakkal térsz.
Elcsábíthatlak, mikor szerelmesnek látlak,
ha te is óhajtod, akarod, vágyod.
Szomorkodhatok, mikor boldognak látlak,
ha te is óhajtod, akarod, vágyod.
Elítélhetlek, mikor mással látlak,
ha te is óhajtod, akarod, vágyod.
Fogj meg, kérlek
Fogj erősen, mert elszállok tőled.
Ne eressz el, mert
leesek a sötétbe.
Ölelő karod között,
a béke honol.
Finom, édes aroma
árad a bőrödből.
Ne eressz el, mert
lábam erőtlen.
Ölelő karod között,
én vagyok.
Finom, édes szerelem
csöppen az ajkamra.
Fogj erősen, mert elszállok tőled.
Fogj még erősebben, mert összetörök.
Ne eressz el, mert
csaholó bestiák várnak kint.
Erős karod között,
a háború honol.
Finom, ösztönös szesz
érződik a testedből.
Ne eressz el, mert
nem bírok magammal.
Erős karod között,
csak mi vagyunk.
Finom, ösztönös szex
csurog le rólunk.
Fogj még erősebben, mert összetörök.
Fogj, szoríts erősebben, mert meghalok nélküled.
Ne eressz el, mert
te vagy mindig mindenem.
Bántó karod között,
meztelenül várlak.
Finom, keserű erőszak
érintése megborzongat.
Ne eressz el, mert
nélküled nem vagyok semmi sem.
Bántó karod között,
nedvesen várlak.
Finom, keserű erőszak
csakis arról álmodoztam.
Fogj, szoríts erősebben, mert meghalok nélküled.
A peronról figyeltem
A peronról figyeltem,
ahogy távozol,
bárcsak engem néznél,
én nem engednélek,
bárcsak engem ölelnél
én nem hagynám,
hogy elmenjél.
Elképzeltelek száz alakban,
száz testben, hogy megmaradj
örökkre.
Százak csókja,
sem válthatott meg,
egy érintésed,
hullámként csöndesítene el.
A szenvedélytől,
melyet te okoztál,
a szerelemtől,
melyet én alkottam.
A peronról figyeltem,
ahogy intesz,
sodródó vaskerekeken,
egyre távolabb,
ahogy nézel,
siető ismerős tájak,
egyre messzebb,
ahogy eltűnsz,
nem látlak többé.
Lopott pillanatok,
azok az enyémek,
a szívemben őrzőm mindent.
Marad az üresség,
maradok én,
füst fellegbe vonva.
Sínek találkoznak,
forrón, párosan,
felettük a kor
rohanva távozik.
Ő is ott van,
éppen megy,
Én más irányba,
mentem el.
Az ágyam másik felén
Este volt csupán,
gyönyörbe úszó mámor,
s felkelvén az ágyból,
körém gyűlik a rémálom.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Fordulnék feléd sebesen,
s karomra tedd kezed,
már csak egy emlék,
fűződik át a kezemen.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Még ifjú voltam és tékozló,
nem szívem útja vezette,
csak kíváncsiság ösvénye,
hívott engem és szeretett.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Változtatnék sorsomon, ha kérnéd,
melletted lennék, ha szeretnéd,
s egyszer is ha kéne menni,
akkor én ezt nem engedném.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Bár most nem vagy itt velem,
de érzem meghasad a szívem,
mert nem látom azt a szépet,
mi eljött egyszer éjjel.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Lehullt hozzám egy este,
s csókot hint közénk,
kezem nyúlt ö hozzá,
és megérint a boldogság.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Úgy érzem hűlt helyed,
eltűnik rögvest innen,
de nem akarom, hogy eltűnjön,
bármilyen nyom is hozzád köthető.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Tüzes Átok, ott az égen,
gúnyolódik rajtam, és nevet,
„Mily kétely gyötör? Mondjad!
Csak nem elméd borult,
s mellé későn próbálkozol?
Késő keresni mondom,
csak te szülted otthon.
Feladatom végeztével,
majd megnyílik előtted,
és látja szemed,
a valóság tükrében.”
Fénylő nyálkás haja,
borítja be ágyamat.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Fényes nyomók ragadják
el,
az álomban látott szép
kedvesem,
fogom, nem eresztem,
de a reggel túl erősebb.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Búsulók, és fejvesztve
rohanok,
kiút nincs e tébolyból,
hallom léptek zajának ütemét,
és várom, hogy belépjen mellém.
Tán késő mondani: Szeretlek!
Erósz költeményei
Eltűnt az éj
halovány képe
most már mindent értek
szíved másé tudom
elengedlek most
de emléked fénye enyém marad
s rád gondolok minden nap
Kísérjen el boldogság és remény
teljen jól a napod
kedves éj
Szólítlak téged angyalom
s légy mellettem hajnalon
Lélegzetem tiéd lesz
s lelkemmel egyé lesz
Ölelésed kárpótol
Csókod nyoma vigasztal
Míg vissza nem térsz hozzám
e levélben üzenem:
Imádlak Egyetlenem!
Fény és Árny
Meleget adsz, ha kihuny a nap
éltető fényed örömöt ad
hullámzó koronád aranyban úszik
lágy hullámai partomat verik
suttogom az édes melódiát
fenséges szépséged dallamát
éjjel szállongó üvegpillangó
kinek erős ágát én nyújtok
úri kör pompa táncát
vad doboknak varázsát
tűzesőt idézel nyíló szirmoddal
tüzek játéka pattogó cukorral
izzó gyémánt kincsek közt
e kedves szépség tündöklő
zöldellő bimbók táncos kara
méhek mézes zengő ritmusa
nektárként folyó betűk, szavak
ébred az ember szerelmes hajnal
fényes fényed fényesebb a fénynél.
Szeretlek Fény, mindörökké!
Hideget adsz, ha kihuny a nap
sötét árnyad mélybe tart
holló koronád szénben dagad
karmaid közt dühöngő vadad
kiáltom a vérek énekét
fekete szépséged telét
éj szülte lélekfaló árnydémon
kinek sötét vágyát vigasztalom
részeg bujaság víg köre
árnyékoknak keringője
mérgek gyümölcse szádat festi
fekete álmokat buzgón tenyészti
vénuszdombok hű kedvesem
vérző rubin fagyos kezem
haldokló tájon serdül ki
penészvirág és társai
éhes szemeddel játszol és ölsz
szavaim gyilkosa újra megölsz
árnyas árnyad árnyéka az árnyék.
Szeretlek Árny, mindörökké!
Vakítasz néha söprő erőddel
elégetsz a forró szíveddel
magadba szívod meleg fényt
és nem hagysz mást, mint sötét.
Veszélytől rettegsz, ha szívem téped
keserű bűntudat mardossa szíved
karmod ne hagyd vészni sötét éjben
szellem csókod lészen végem.
Fény Árnya és Árny Fénye,
Árnyékos Fény és Fényes Árny,
Fényjáték és Árnyjáték,
nappal és éjjel,
világosban és sötétben.
Lezárás
Nem érdekel, ki vagy,
vagy hogy ki teremtet!
Nem érdekel, ki is voltál,
vagy hogy ki ismerhetett!
Végül nem érdekel, ki vagy most,
csak az számít, hogy itt vagy most!
Nem kell, hogy ismerj régről,
úgy is gyűlölsz, mert arcodra vérpiros
szavakat köpdösök.
Nem kell, hogy ismerd a jövőm,
úgy is megölsz, mert papírba csavartam
rejtett kincsünk.
Nem kell, hogy ismerj most,
úgy is csak röhögsz, mert menthetetlen
vagyok.
Nem bánkódók, mikor más karjában
gyújtasz rá.
Nem bánkódók, mikor más száját
véresre harapdálod.
Nem bánkódók még akkor sem,
ha ketyegő húsomon térdepelsz.
Nem izgatsz többé, mikor és
hol, mennyi testet zabáltál fel.
Nem izgatsz többé, hány és
hol, mikor döntöttek hanyatt meg.
Nem izgatsz többé, előttem és
utánam, mellettem fuldokolsz
a szerelemtől.
Érdekel, ki vagy,
vagy hogy tényleg ki vagy!
Érdekel, ki is voltál,
vagy hogy tényleg ki is voltál!
Végül igenis érdekel, ki vagy most,
csak az számít, hogy itt vagy most!
Plüss maci
Szeretsz engem,
bölcsődbe magaddal viszel,
ölelsz engem,
mindig fogod két kezem,
csókolsz engem,
szeretett súgsz fülembe.
Barátod vagyok,
te egyetlen barátom.
Nagyon szeretsz engem,
ágyadba magaddal viszel,
simogatsz engem,
mindig kötözöd két kezem,
harapsz engem,
gyönyört súgsz fülembe.
Szeretőd vagyok,
te egyetlen barátom.
Megölsz engem,
kopósodba magaddal viszel,
fojtasz engem,
mindig láncolod két kezem,
felfalsz engem,
halált súgsz fülembe.
Sírásod vagyok,
te egyetlen barátom.
Útravaló
Adok kelmét, hogy
védje árnyék tested,
mellettem testet öltöttél.
Adok sapkát, hogy
védje fényes hajad,
mellettem testet öltöttél.
és ha kell arcomat adom,
hogy védje arcod,
hideg pír ne lepjen be,
se üveget rázó ölelés sem,
mely eltéphet… elvisz messze,
tőlem.
Adok útra jót és finomat,
egy ízt.
Fogd a melegebb felét és
vidd el, egy csókomat.
Benne vagyok én,
ablakból figyelek,
ahogy elnyel a homály,
majd eltűnsz,
velem együtt.
Utálat
Utálom, ahogy rám nézel
azokkal,
barna szemeiddel,
olvadt mézzel hevülő,
forró édes nektárnak
kelta gyümölcséből,
álomba ejt, mi múlandó
maradásra bír, s előttem
lennél, szemed előtt lennék.
Utálom, ahogy rám mosolyogsz
azzal,
halvány ajkaiddal,
érezvén a remegést,
csak , hagyj legyen enyém,
harmat csöppent,
csak, hagyd meg nekem,
csillag kelyhedből
ízlelém a napot, holdat,
az egész életemet,
veled élném le.
Utálom, ahogy rám szavalsz,
azon,
hű mondataiddal,
elfutnék messze tőlük,
mert igazat szólsz,
megfogadom, mert
kellenek nekem
irányként és szívembe,
merre lépjek, merre húzón el,
bárcsak melléd, bárcsak melletted,
állnék meg.
Utálom, ahogy rád gondolok,
mindazzal,
mit benned szeretek,
azon, melyet soha nem
éreztem, mégis tagadom,
lehetetlen,
azzal, melyet fejet hajtok,
s közben téged nézlek,
titkon velem vagy,
elképzelhetetlen,
azokkal, melyet hazudok,
elégnek nem több az,
de a tél eltompít mindent,
felkell ébrednem.
Utállak, de te gyűlölhetsz,
ezt nem sejtheted,
de szerettelek.
Vágyodás
Vágynék rád, s megszeretnélek.
Beléd szeretnék, s vágynék rád.
Ha veled lennék, az bűn, titkos romlás,
édes pusztulás.
Ha veled leszek, az rend, fel kell az égen,
s lefekszik mellém.
Utállak, mert szeretlek.
Szeretlek, s nem gyűlöllek.
Szemedbe néznék, forró, izgató, lángoló déli éles.
Szemedbe nézek, béke, kedves, nyugvó, tiszta élet.
Karjaink az égbe, a földbe kapaszkodna, csak a homály,
s a sötét tudhatja.
Karom beléd ágyazva belém kapaszkodnál,
mindenki előtt élhetünk.
Élnék veled, kitaszítottként, üldözött korcs
lelkem a hold felé, s mellette csillagunk
égeti ránk kötelékét.
Élek veled, elfogadottként, szabad tiszta,
vérem a naphoz húzz, s mi felkelünk a
felhők mögé, addig örökségünk megoszlik.
Vannak napok...
Vannak napok.
Kezedet fognám,
érintésed áthagyja,
pulzáló testem,
vöröslő természetem
megmelegszik
bennem, ha csak
pillantást vettek,
rátok.
Álmok és vágyak
Álmok, melyek vágyakká válnak.
Vágyak, melyek álmok maradnak,
ahogy te is, s mindazzal.
Köszönj neki, de fordulj el!
Vedd szádra, de ízleld csak
a keserű ízt, a Hősöd halott.
Beszélj vele, de róla ne!
Éhezel, mert így jó neked.
Így tartsd meg magadnak,
árnyként ki nem léphet,
csak veled táncolhat a sötétben,
emberként ki melletted lép,
ha tudná, tán együtt,
összütt léphetnétek,
de nem több,
nem is nekünk.
Te vagy a…
Születés
Lélegzés
Éneklés
Ébredés
Te vagy a nap
a kikelet s a hajnal
veled ér jobbra
veled ér balra.
Te vagy az éj
a csillag s a holdfény
szemed nyitása
lobban fel
szemed zárása
hullatja el.
Te vagy a föld
a virág s a fáközön
kezed érintése
termést virágzik
kezed ejtése
álmot fázik.
Te vagy az élet
az ember s az elmélet
napnak éje, éjnek napja
földnek élet, életnek földje.
Születés
Lélegzés
Éneklés
Ébredés
Álombéli
Hívtál engem késő éjjel
rémálmoktól megvédelek
mikor nehéz az álom
én ott könnyűvé váltom.
Ha jő szörnyű rém
mi nem hagyja szemed lehunyni
akkor elpusztítom a gonoszt
hisz hívtál itt vagyok.
Végül ha hideg börtön
mi láncként fonódik testeden
én emésztő tűzként eltépem
és mámort hozok életedbe.
És ha jő a reggel
vekker kelteget
őrizd meg alakom
ki eljött Valentin napon.
Ördög és angyal
Felhők közt ült az angyal
kinek dala a lelkemhez szólal
úgy hív magához a éneke
mint virághoz a méhek.
Gyűlöltség az én helyem
poklok öble fészkem
kényszerítve igyekszem
, hogy lelkem övé legyen.
Mint az aranynak szálai
úgy ragyognak pillái
szemének lágy érintése
nyugtatja meg szívemet.
Ha egyszer a föld és az ég
eggyé olvad mint két fél
a két szív útra lel
pokol és menny közel.
Valentin nap
Kikeletnek finom illata
télnek bűzös lábnyoma
hidegséget felváltja
melegséggel elárasztja.
Bizsereg a bőr
mikor csókot vár
édes kéjjel együtt jár
csokor virág rád talál.
Erószi munka győzelme
szerelmek kiteljesednek
és hulló égi jellel
zárul le az estélyed.
Hol búcsúzás a vége
a csóknak lágy lejtése
sietve távozik az égbe
a szárnyas nyilas isten.
Az ablakban
Emlékszem, ahogy érintettél
és fogtad két kezem
szenvedélyes csókodban
testet ölt a pillanat.
Nem voltál szívtörő
sem szívkirálynő
kinek csak egy mozdulat
és porrá lészen világod.
Ablakomban ülsz
kacéran figyelsz
ölelek én mindig
míg szerelmed enyém.