Tündérek (18+)

 

 

Kupleráj

 

Piros fényözön világítja az utat

hatalmas boltíve az eget szakítja.

A tetején egy kakas nyögdécsel

széllel játszik huncut éjjelen

lépcsőin vérszőnyeg  penyhed

sátáni nyelv kacéran nyeldekel.

Az ajtó pedig két szárnyán feszít

kettő között siklok, csúszok végig.

Kacaj eleven játék hangjai

sikamlós képek lépnek ki

Egy ablak állja utam és annak sárkány őre

„Mit óhajt, ha kérhetem, ezek az élmények nem kisded lények,

hanem vad, prüszkölő mének?”

Karján a tűz elkezdet forrni

tűzgyűrűben ott lapul egy olajág is.

Zsebemből előveszem a húsnak árát

kezébe teszem az újabb ital poharát

Mosolyra gyúlt a fiatal liliom

végén majd egy dáma eltiporja.

„Széles vásznat, széles pózt érdemelsz, Pelyhes

örvendek személyemben a Portás, ki itt híres.”

Szövetséget alkottunk, mi a két éhező vadász

elindultam a varázslatba

ö lesz a vezetőm, vár Csodaország

elindultam a kuplerájba.

 

Rengeteg asztal vetette meg a lábát

köztük a rúd, merev kígyó társát

finom bőre a hideg törzsön

hajlik lábával mint a könyvön.

„Mondd mire vágysz te

idegen, ki egyszer ember és isten

tán ajkammal énekeljem el

Mozart szonettjét, Háremek énekét?”

„Vagy csak kéz a kézben

ivódjunk egyé a paplan rejtekében?”

 

Eveztem tovább a Sztüxön, halál vad folyamán

míg partot érve, Caro csontos arca nevet rám

cicák homokja, héjas ivadékok lágy otthona

forrásból törő nektárnak, árpa, búza folyadéka.

„Fizetség az álomért

könnyed rúgás a felszínért.

Erős szernek vétkes vére

áldozatként mutasd pénzed.”

Szolgáltatom az aranyérmeket

papírba csavart nemzeteteket.

Máris tör fel a gejzír a gépből

csurog a torkomon le a keserű nedű

„Jött az újra, a nőstények ördögére?

Ö érte várni a pokolban sem érdemes.”

A fények kiizzadtak a sötétben mindenki csak vár

és a vörös lepedő ketté vált, a mocskos tündér táncára.

 

Vallomás egy tündértől

 

Lefeküdtem sok emberrel

sok férfival és nővel.

Érzem a vágyat belülről,

ahogy egyre jobban magához hív.

Érzem a kezed belülről,

ahogy egyre többet akarok én.

Érzem még, ahogy hazudsz nekem,

ahogy egyre csak akarsz engem.

 

Hintáztam felfelé a pillangót elkapva

körhinta szilajára felültem nyargalva.

Éreztem régi szerelmet,

ahogy több ért hozzám

elvesztettem.

Éreztem régi szentélyt,

ahogy többe léptem

elfelejtettem.

Éreztem még régi jót is,

ahogy többen estek számra

elmerültem.

 

Éreztem más lettem,

szíveket nyomtam szét a kezemben.

Éreztem más lettem,

tapostam sarkammal a bőrükbe.

Éreztem más lettem,

mellem duzzadt ajkakra vágyódik.

Éreztem más lettem,

hajam durva mancsokra vágyódik.

Éreztem más lettem,

szám hosszú pallosokról álmodik.

 

Már a lámpafény is sötétnek hat,

ahogy rám másztak oly sokan,

először még csak élveztem

akkor után elélveztem.

Sikerem volt a rúdon mászva

tűzbe hoztam megannyi kis lángot,

feleség, katona, bíró, nővér,

szerető, gyerek, perverz, bűvész.

Színészi vénám megtelt kölnivel

holdnak csillagai rám heverednek,

velük hálok minden nap, minden éjjel

hírességnek számítók a piros negyedekben.

A színpad az enyém, csak az enyém,

mindenki engem akar, csak engem.

 

Lefeküdtem sok emberrel

sok férfival és nővel.

Egyszer éreztem el kéne

menni,

rabja lettem szeretőknek lenni.

Egyszer éreztem ,nem kéne ezt

tennem,

mégis újabb bizsergés ,vette el

az eszemet.

 

De nem akarok arra gondolni,

inkább újra táncolok a hideg

kövön.

De nem akarok arra gondolni,

inkább újra énekelek némán

s vakon.

 

Meghajolók a kérők előtt,

csókjaimat osztom ágyasaim között.

 

 

Apollón tündérei

 

Előjáték

 

Csupasz térden kúszik

a fény,

levelek nyögnek az

ágon kint,

az ablak üvege síkossá

vált,

apró légfelhők terpesztik

szét a falat,

formát öltő takarók

forrón ágyaznak,

közöttük a párnák

egymásba harapnak,

a gyertya lángja

forgolódik jobbra, s

balra,

az esti árnyak lassan

elalusznak,

nedves csöndbe borul

a sötétség,

 ma a hold is teljesebb,

fodrozódó lepedő

nem takará el, ahogy

a fehér csillagok,

testét sem.

 

1.

 

Levetkeztem nékik,

gyönyört adtam,

s vettem.

Apollón istenség,

éles szavai belém

vájtak, oly mélyre,

annyira bennem,

máig sem tudnám,

érezni senki mástól,

csak tőle.

Vetkőzz! – mondá

nékem, csak nézz is

rám, aranyló selyme

csábít, fogjam meg,

arany almaként hetyegnek

alatta,

heszperiszek kertjének ékei,

belé harapnék, s testemet

borító könnyűséget levettem.

Várom újra a következőt,

hát ha te leszel ő.

 

2.

 

Hátamon a tested

melege,

nyakam körül vérző,

sebek,

rózsákkal bélyegeztél meg,

piros húsos szirmok,

bőrömbe olvadnak,

káprázó aromája,

belül széttépet,

ahogy hervadni kezd,

úgy állok újra össze,

várom már,

a virágzást.

 

 

3.

 

Szeress!

Dugj meg!

Csókold az ajkam.

Harapd a számat.

Érints, tégy azzá, aki lennék, véled.

Szoríts, tégy azzá, akivé akarsz, néked.

Lélegezzünk, melegedjünk, s a csönd nekünk

szólalva, csak mi létezünk.

Lihegjünk, forrósodjunk, s a kiáltások néked

szólalva, csak te vagy az úr, én meg aki.

Kerekedjünk át egymáson, pajkosan forogjunk végig,

a fehérlő síkságon, gabalyodva össze lábunk, fejem a

válladon nyugszik, s te suttogsz hozzám,

akarlak.

Teperj le erőddel, s a tűzzel fordíts meg

a foltos hegycsúcsokon, lépj rám és tiporj alád,

arcomat markodban tartod, s te nevemet vágod hozzám,

tagadom.

Ujjam ujjad között keres, összeérintenek,

forrón perdül, ott marad,

gyengéden elsimít.

Körmöm hátadon pihen, karmolnak,

kezed a csuklómon szorít, gyötör s

már zsibbad, égett nyomokat hagy.

Egy utolsó érintés, egymásra hajló ágak,

hullámverés a homokos partra,

egy hullócsillag az égen a Földdel.

Egy utolsó mozdulat, visszaveszi az életét,

Jutalmaz, amire néki kellek, s egy mosoly,

az ajtó peremén, a következővel.

És a szíved tiéd, miénk.

A szívem senki másé,

a testem az övék.

 

4.

 

Szádon az édes méz,

hagyj lehessek én,

az ifjú bimbó nektárja,

a sárga aranynak szerető

méhe, aki belém kóstol,

a zümmögő nyári kolibrid,

ki elvisz hozzá, az otthon

melegébe, ott majd

karjaiban csöpögő

napfénnyé válok,

s én csurgok az ajkadra,

völgyes szirtekre, hol

tobzódó sziklák

a tengerbe merülnek,

ott lészen a kő is én,

hagyj  hullámozzak a

habzódó gyönyörben,

melytől a szádon

az édes méz is én

leszek, megédesítelek.

 

 

5.

 

Tündér:       Eljött, épp mint

akkor.

Csókjától fuldokolva,

halnék meg,

ez lenne a tiszta

végtisztességem.

Árnyékként tapad a falra,

aztán ágyam, majdan testem,

fekete köpenyeként simult.

S nem bírom, éreznem kell,

hogy igaz, hát megfogtam ott…,

érintésemtől forrón dermedté vált,

a lámpa égője fel-felcsillant,

egy tüzelő állati idom libbent tova,

az ablakban,

alattunk a takaró rongyosra gyűrődik,

kiemelkedve szorító testünk körül,

bor pirítja mindkettőnk orcát,

s azonnal felelnem kell néki,

felé nézzek, leheverednék vékony

rózsaszín medrében…,

mert annak csak légfodrában

kapaszkodhattam meg,

szólni kívánt.

 

Apollón      Semmi!

 

 

6.

 

A.               Semmi volt.

 

T.                A semmi is több,

                   ha létezhet a másik,

                   egyikkel.

 

A.               Akkor bejöttem.

 

T.                Beléptél hozzám.

 

A.               Nem tudva miért, de megtettem.

 

T.                És én sem érteném, ha akkor te…

A.               A véletlen az oka.

 

T.                Puszta szerencse, isteni sugallat,

                   csodatévő lámpás, vagy csak varázslat?

                   Engem nem érdekel,

                   csak az, hogy ott voltál

                   és itt most, velem.

 

A.               Leültem az ágyra, hát ha

                   összeáll bennem.

 

T.                Eltévedtél láttam benned,

                   lábam a válladon, a másik

                   köztük mutatta az útadat.

 

 

7.

 

A.               Selyem bőrének, tapintásának,

                   lágyan szóló melódiáját szívom

                   magamba, szólít,

                   csak felejtsem el, kivel jöttem,

                   sokáig húzott le, marta szívemet,

                   míg már élni sem volt kedvem.

                   Aztán felálltam,

                   fekete vérrel írott hangzó szavak,

                   árulnak el engem,

                   egypár csók a nyárban,

                   télben fagyva várni rá,

                   más nap alatt köszönt be,

                   a tavasz már.

                   Vállamat cirógatja, elér

                   mindjárt, szemembe nézett,

                   foglyul ejtett,

                   egy másod izzó fuvallat,

                   időtálló percben töltött ki

                   mindent…,

                   egy rontó hang törve meg az

                   igét, csúfol, kárhoztat.

                   Kibújtam vágyakat melengető

                   öleléséből, s vissza sem nézve

                   ott hagytam.

 

8.

 

A.               S újra itt, vele

                   más nő többé nincs velem.

 

T.                S tán Apollón, maga alá

                   vesz, kivezet innen, ki

                   ahol én, én lehetek.

 

A.               Egy éjszakára.

 

T.                Egy örök életre.

 

A.               Ajka pezsgőként habzik fel,

                   édesíti száraz torkomat,

                   finomság, melytől

                   megrészegül minden

                   halandó elme.

 

T.                Istenként csókolj, hisz

                   így látlak, éjpillangóként

                   fekete szárnyad elaltat,

                   békét hozod el.

                   az ablakon betörő,

                   csillogó ékszerként

                   megmelengetsz,

                   hideget elkergetsz,

                   ahogy téged szeretlek.

                   Apollón!

 

A.               Szeretsz?

                  

 

T.                Csábosan feléje fordít,

                   ujjai rám tapadnak, simogat,

                   majd késekként belém vágva,

                   eltaszítat.

 

A.               Mily balga némber, hisz ki

                   tud szeretni téged?

                   Árnyakba! - fákról leomló

                   csendbe, folyó adta édes

                   vízbe, napszítta tiszta

                   gyöngybe és én melletted.

                   Inkább feknék üresen,

                   mint kutyák által

                   végigcuppogót csontokkal,

                   estéről nappalra vörös,

                   másnap sárga csíkokkal kél fel,

                   hagyj mártózón meg benned,

                   minden csillag,

                   romlott füllesztő kéjsiklód

                   gyűrűjében.

                   Miért fosztanám meg a világot,

                   egy ily sötét tüneménytől?

                   Sok erős szár van még,

                   melyre ráröppenthetsz,

                   bogaram.

 

9.

 

T.                Legyen így, és tiédre

                   röppenek!

                   Arany palástját letépem,

                   kéjelegve bámulóm, játszom

                   azt, akiben űr forrong,

                   alatta a szíve fájdalomtól szúr.

                   Bőre hófehér, érintetlen táj, még,

                   másoknak nyaka volt a csemege,

                   kék szeme végig követ,

                   ujjammal gömb dombjait ütöm,

                   megrezzen,

                   ajkam vállán pihen, harapom,

                   megrebben,

                   tenyerem barna vékony füvön, markolóm,

                   megremeg,

                   várom a válaszát, hagyj szeressen,

                   megállok a szemében.

 

A.               Fülébe súgom, a piszok szókat,

                   hagyj hallja, úgyis mind ezt mondja.

                   Most megduglak!

 

T.                Szóba nem kötötték, csak tették,

                   ő szavakkal élvez, s mélyedt el

                   bennem, egyre mélyebben,

                   hol a szívem egyet dobbant,

                   tudva azt is, hogy a holnap más,

                   más napok fognak borulni

                   a  domború horizontra.

 

 

10.

 

 

 

A.               Álmok, színes képek,

                   hevernek körülötted,

                   tán ha tovább néznél,

                   láthatsz majd egyszer,

                   egy teljesebbet,

                   egy mindenbe részletesebbet.

 

 

 

 

 

 

T.                Addig is maradok a kép

                   mindenkinek, keretem eltörött,

                   a tarka nappal változó,

                   a kemény holddal táncoló,

                   csak várom a fekete fellegeket,

                   a sós eső cseppeket.

 

 

Az első

 

Nem! …

ez más,

ahogy a fára

a moszat dörgölődik,

élte végig ezt érzi,

de ha egy másik

fa ága húzza,

belégabalyodik

zöld szemeibe,

s két korona osztozik,

a napon és a holdon

egyszerre.

 

Bizsergek! ...

ez másabb,

ahogy az édes

csupasz ajkú folyócska,

áramlik szerteágazva,

míg nem a végén,

sokat élt, merész,

bátor,

s gondolám hullámzó,

kemény habból álló,

vihar szemű kék

köpönyes,

férfiúrba érkezik,

s eggyé válnak.

 

Melegem van! …

ez nagyon más,

ahogy ujjaimmal

pödrök egyet,

fehér gömbök tartotta,

egyenesen,

még merészebbek leszek,

s lejjebb megy,

vöröslik a nárcisz bimbaja,

hát nem megfordult,

s elémbe vágódott.

 

Égek és félek! …

ez sokkal másabb,

ahogy szemembe néz,

ott van a lámpás,

lenézek… ,

a szőnyeg a fellegekben

jár,

elkerülőm, fentebb

lépegetek, hasonló a tér,

de erősebb, s kicsit

vadabb a táj,

szíve melengeti a kezemet,

megfogja,

 

Forróság bennem!

más lettem,

érdes begyeid rám

tapadnak, csak érints!

Vadmacskaként simulok

hozzád, légy a farkas,

ki megtűr, s velem hál

ma éjszaka!

Odvas fészkedben,

még az árnyak is a

fénybe merülnek el,

hogy még többször,

együtt legyenek!

Éhes számat bőrödbe,

vájom, karodba emelsz,

a felhők közé rántasz,

ott körbeveszel,

két nap gyullad fel,

a holdas éjszakában.

 

 

 

Tündér a nyárban

 

Ki nem hunyó forróság,

paplanom alatt megöl a kín.

Ki nem bújó lágyság,

ágyamból karmok húznak ki.

Széttépnek, majd összeraknak.

Mozdulok, ahogy mozognak rajtam.

Kint, fülledt várakozás a csendre.

Kint, heves futás az idővel.

Kint és Bent, aztán Vége.

Ami meg volt, azt elvették,

ami nem, az maradtam én.