Tündérek (18+)
Kupleráj
Piros fényözön világítja az utat
hatalmas boltíve az eget szakítja.
A tetején egy kakas nyögdécsel
széllel játszik huncut éjjelen
lépcsőin vérszőnyeg penyhed
sátáni nyelv kacéran nyeldekel.
Az ajtó pedig két szárnyán feszít
kettő között siklok, csúszok végig.
Kacaj eleven játék hangjai
sikamlós képek lépnek ki
Egy ablak állja utam és annak sárkány őre
„Mit óhajt, ha kérhetem, ezek az élmények nem kisded lények,
hanem vad, prüszkölő mének?”
Karján a tűz elkezdet forrni
tűzgyűrűben ott lapul egy olajág is.
Zsebemből előveszem a húsnak árát
kezébe teszem az újabb ital poharát
Mosolyra gyúlt a fiatal liliom
végén majd egy dáma eltiporja.
„Széles vásznat, széles pózt érdemelsz, Pelyhes
örvendek személyemben a Portás, ki itt híres.”
Szövetséget alkottunk, mi a két éhező vadász
elindultam a varázslatba
ö lesz a vezetőm, vár Csodaország
elindultam a kuplerájba.
Rengeteg asztal vetette meg a lábát
köztük a rúd, merev kígyó társát
finom bőre a hideg törzsön
hajlik lábával mint a könyvön.
„Mondd mire vágysz te
idegen, ki egyszer ember és isten
tán ajkammal énekeljem el
Mozart szonettjét, Háremek énekét?”
„Vagy csak kéz a kézben
ivódjunk egyé a paplan rejtekében?”
Eveztem tovább a Sztüxön, halál vad folyamán
míg partot érve, Caro csontos arca nevet rám
cicák homokja, héjas ivadékok lágy otthona
forrásból törő nektárnak, árpa, búza folyadéka.
„Fizetség az álomért
könnyed rúgás a felszínért.
Erős szernek vétkes vére
áldozatként mutasd pénzed.”
Szolgáltatom az aranyérmeket
papírba csavart nemzeteteket.
Máris tör fel a gejzír a gépből
csurog a torkomon le a keserű nedű
„Jött az újra, a nőstények ördögére?
Ö érte várni a pokolban sem érdemes.”
A fények kiizzadtak a sötétben mindenki csak vár
és a vörös lepedő ketté vált, a mocskos tündér táncára.
Vallomás egy tündértől
Lefeküdtem sok emberrel
sok férfival és nővel.
Érzem a vágyat belülről,
ahogy egyre jobban magához hív.
Érzem a kezed belülről,
ahogy egyre többet akarok én.
Érzem még, ahogy hazudsz nekem,
ahogy egyre csak akarsz engem.
Hintáztam felfelé a pillangót elkapva
körhinta szilajára felültem nyargalva.
Éreztem régi szerelmet,
ahogy több ért hozzám
elvesztettem.
Éreztem régi szentélyt,
ahogy többe léptem
elfelejtettem.
Éreztem még régi jót is,
ahogy többen estek számra
elmerültem.
Éreztem más lettem,
szíveket nyomtam szét a kezemben.
Éreztem más lettem,
tapostam sarkammal a bőrükbe.
Éreztem más lettem,
mellem duzzadt ajkakra vágyódik.
Éreztem más lettem,
hajam durva mancsokra vágyódik.
Éreztem más lettem,
szám hosszú pallosokról álmodik.
Már a lámpafény is sötétnek hat,
ahogy rám másztak oly sokan,
először még csak élveztem
akkor után elélveztem.
Sikerem volt a rúdon mászva
tűzbe hoztam megannyi kis lángot,
feleség, katona, bíró, nővér,
szerető, gyerek, perverz, bűvész.
Színészi vénám megtelt kölnivel
holdnak csillagai rám heverednek,
velük hálok minden nap, minden éjjel
hírességnek számítók a piros negyedekben.
A színpad az enyém, csak az enyém,
mindenki engem akar, csak engem.
Lefeküdtem sok emberrel
sok férfival és nővel.
Egyszer éreztem el kéne
menni,
rabja lettem szeretőknek lenni.
Egyszer éreztem ,nem kéne ezt
tennem,
mégis újabb bizsergés ,vette el
az eszemet.
De nem akarok arra gondolni,
inkább újra táncolok a hideg
kövön.
De nem akarok arra gondolni,
inkább újra énekelek némán
s vakon.
Meghajolók a kérők előtt,
csókjaimat osztom ágyasaim között.
Apollón tündérei
Előjáték
Csupasz térden kúszik
a fény,
levelek nyögnek az
ágon kint,
az ablak üvege síkossá
vált,
apró légfelhők terpesztik
szét a falat,
formát öltő takarók
forrón ágyaznak,
közöttük a párnák
egymásba harapnak,
a gyertya lángja
forgolódik jobbra, s
balra,
az esti árnyak lassan
elalusznak,
nedves csöndbe borul
a sötétség,
ma a hold is teljesebb,
fodrozódó lepedő
nem takará el, ahogy
a fehér csillagok,
testét sem.
1.
Levetkeztem nékik,
gyönyört adtam,
s vettem.
Apollón istenség,
éles szavai belém
vájtak, oly mélyre,
annyira bennem,
máig sem tudnám,
érezni senki mástól,
csak tőle.
Vetkőzz! – mondá
nékem, csak nézz is
rám, aranyló selyme
csábít, fogjam meg,
arany almaként hetyegnek
alatta,
heszperiszek kertjének ékei,
belé harapnék, s testemet
borító könnyűséget levettem.
Várom újra a következőt,
hát ha te leszel ő.
2.
Hátamon a tested
melege,
nyakam körül vérző,
sebek,
rózsákkal bélyegeztél meg,
piros húsos szirmok,
bőrömbe olvadnak,
káprázó aromája,
belül széttépet,
ahogy hervadni kezd,
úgy állok újra össze,
várom már,
a virágzást.
3.
Szeress!
Dugj meg!
Csókold az ajkam.
Harapd a számat.
Érints, tégy azzá, aki lennék, véled.
Szoríts, tégy azzá, akivé akarsz, néked.
Lélegezzünk, melegedjünk, s a csönd nekünk
szólalva, csak mi létezünk.
Lihegjünk, forrósodjunk, s a kiáltások néked
szólalva, csak te vagy az úr, én meg aki.
Kerekedjünk át egymáson, pajkosan forogjunk végig,
a fehérlő síkságon, gabalyodva össze lábunk, fejem a
válladon nyugszik, s te suttogsz hozzám,
akarlak.
Teperj le erőddel, s a tűzzel fordíts meg
a foltos hegycsúcsokon, lépj rám és tiporj alád,
arcomat markodban tartod, s te nevemet vágod hozzám,
tagadom.
Ujjam ujjad között keres, összeérintenek,
forrón perdül, ott marad,
gyengéden elsimít.
Körmöm hátadon pihen, karmolnak,
kezed a csuklómon szorít, gyötör s
már zsibbad, égett nyomokat hagy.
Egy utolsó érintés, egymásra hajló ágak,
hullámverés a homokos partra,
egy hullócsillag az égen a Földdel.
Egy utolsó mozdulat, visszaveszi az életét,
Jutalmaz, amire néki kellek, s egy mosoly,
az ajtó peremén, a következővel.
És a szíved tiéd, miénk.
A szívem senki másé,
a testem az övék.
4.
Szádon az édes méz,
hagyj lehessek én,
az ifjú bimbó nektárja,
a sárga aranynak szerető
méhe, aki belém kóstol,
a zümmögő nyári kolibrid,
ki elvisz hozzá, az otthon
melegébe, ott majd
karjaiban csöpögő
napfénnyé válok,
s én csurgok az ajkadra,
völgyes szirtekre, hol
tobzódó sziklák
a tengerbe merülnek,
ott lészen a kő is én,
hagyj hullámozzak a
habzódó gyönyörben,
melytől a szádon
az édes méz is én
leszek, megédesítelek.
5.
Tündér: Eljött, épp mint
akkor.
Csókjától fuldokolva,
halnék meg,
ez lenne a tiszta
végtisztességem.
Árnyékként tapad a falra,
aztán ágyam, majdan testem,
fekete köpenyeként simult.
S nem bírom, éreznem kell,
hogy igaz, hát megfogtam ott…,
érintésemtől forrón dermedté vált,
a lámpa égője fel-felcsillant,
egy tüzelő állati idom libbent tova,
az ablakban,
alattunk a takaró rongyosra gyűrődik,
kiemelkedve szorító testünk körül,
bor pirítja mindkettőnk orcát,
s azonnal felelnem kell néki,
felé nézzek, leheverednék vékony
rózsaszín medrében…,
mert annak csak légfodrában
kapaszkodhattam meg,
szólni kívánt.
Apollón Semmi!
6.
A. Semmi volt.
T. A semmi is több,
ha létezhet a másik,
egyikkel.
A. Akkor bejöttem.
T. Beléptél hozzám.
A. Nem tudva miért, de megtettem.
T. És én sem érteném, ha akkor te…
A. A véletlen az oka.
T. Puszta szerencse, isteni sugallat,
csodatévő lámpás, vagy csak varázslat?
Engem nem érdekel,
csak az, hogy ott voltál
és itt most, velem.
A. Leültem az ágyra, hát ha
összeáll bennem.
T. Eltévedtél láttam benned,
lábam a válladon, a másik
köztük mutatta az útadat.
7.
A. Selyem bőrének, tapintásának,
lágyan szóló melódiáját szívom
magamba, szólít,
csak felejtsem el, kivel jöttem,
sokáig húzott le, marta szívemet,
míg már élni sem volt kedvem.
Aztán felálltam,
fekete vérrel írott hangzó szavak,
árulnak el engem,
egypár csók a nyárban,
télben fagyva várni rá,
más nap alatt köszönt be,
a tavasz már.
Vállamat cirógatja, elér
mindjárt, szemembe nézett,
foglyul ejtett,
egy másod izzó fuvallat,
időtálló percben töltött ki
mindent…,
egy rontó hang törve meg az
igét, csúfol, kárhoztat.
Kibújtam vágyakat melengető
öleléséből, s vissza sem nézve
ott hagytam.
8.
A. S újra itt, vele
más nő többé nincs velem.
T. S tán Apollón, maga alá
vesz, kivezet innen, ki
ahol én, én lehetek.
A. Egy éjszakára.
T. Egy örök életre.
A. Ajka pezsgőként habzik fel,
édesíti száraz torkomat,
finomság, melytől
megrészegül minden
halandó elme.
T. Istenként csókolj, hisz
így látlak, éjpillangóként
fekete szárnyad elaltat,
békét hozod el.
az ablakon betörő,
csillogó ékszerként
megmelengetsz,
hideget elkergetsz,
ahogy téged szeretlek.
Apollón!
A. Szeretsz?
T. Csábosan feléje fordít,
ujjai rám tapadnak, simogat,
majd késekként belém vágva,
eltaszítat.
A. Mily balga némber, hisz ki
tud szeretni téged?
Árnyakba! - fákról leomló
csendbe, folyó adta édes
vízbe, napszítta tiszta
gyöngybe és én melletted.
Inkább feknék üresen,
mint kutyák által
végigcuppogót csontokkal,
estéről nappalra vörös,
másnap sárga csíkokkal kél fel,
hagyj mártózón meg benned,
minden csillag,
romlott füllesztő kéjsiklód
gyűrűjében.
Miért fosztanám meg a világot,
egy ily sötét tüneménytől?
Sok erős szár van még,
melyre ráröppenthetsz,
bogaram.
9.
T. Legyen így, és tiédre
röppenek!
Arany palástját letépem,
kéjelegve bámulóm, játszom
azt, akiben űr forrong,
alatta a szíve fájdalomtól szúr.
Bőre hófehér, érintetlen táj, még,
másoknak nyaka volt a csemege,
kék szeme végig követ,
ujjammal gömb dombjait ütöm,
megrezzen,
ajkam vállán pihen, harapom,
megrebben,
tenyerem barna vékony füvön, markolóm,
megremeg,
várom a válaszát, hagyj szeressen,
megállok a szemében.
A. Fülébe súgom, a piszok szókat,
hagyj hallja, úgyis mind ezt mondja.
Most megduglak!
T. Szóba nem kötötték, csak tették,
ő szavakkal élvez, s mélyedt el
bennem, egyre mélyebben,
hol a szívem egyet dobbant,
tudva azt is, hogy a holnap más,
más napok fognak borulni
a domború horizontra.
10.
A. Álmok, színes képek,
hevernek körülötted,
tán ha tovább néznél,
láthatsz majd egyszer,
egy teljesebbet,
egy mindenbe részletesebbet.
T. Addig is maradok a kép
mindenkinek, keretem eltörött,
a tarka nappal változó,
a kemény holddal táncoló,
csak várom a fekete fellegeket,
a sós eső cseppeket.
Az első
Nem! …
ez más,
ahogy a fára
a moszat dörgölődik,
élte végig ezt érzi,
de ha egy másik
fa ága húzza,
belégabalyodik
zöld szemeibe,
s két korona osztozik,
a napon és a holdon
egyszerre.
Bizsergek! ...
ez másabb,
ahogy az édes
csupasz ajkú folyócska,
áramlik szerteágazva,
míg nem a végén,
sokat élt, merész,
bátor,
s gondolám hullámzó,
kemény habból álló,
vihar szemű kék
köpönyes,
férfiúrba érkezik,
s eggyé válnak.
Melegem van! …
ez nagyon más,
ahogy ujjaimmal
pödrök egyet,
fehér gömbök tartotta,
egyenesen,
még merészebbek leszek,
s lejjebb megy,
vöröslik a nárcisz bimbaja,
hát nem megfordult,
s elémbe vágódott.
Égek és félek! …
ez sokkal másabb,
ahogy szemembe néz,
ott van a lámpás,
lenézek… ,
a szőnyeg a fellegekben
jár,
elkerülőm, fentebb
lépegetek, hasonló a tér,
de erősebb, s kicsit
vadabb a táj,
szíve melengeti a kezemet,
megfogja,
Forróság bennem!
más lettem,
érdes begyeid rám
tapadnak, csak érints!
Vadmacskaként simulok
hozzád, légy a farkas,
ki megtűr, s velem hál
ma éjszaka!
Odvas fészkedben,
még az árnyak is a
fénybe merülnek el,
hogy még többször,
együtt legyenek!
Éhes számat bőrödbe,
vájom, karodba emelsz,
a felhők közé rántasz,
ott körbeveszel,
két nap gyullad fel,
a holdas éjszakában.
Tündér a nyárban
Ki nem hunyó forróság,
paplanom alatt megöl a kín.
Ki nem bújó lágyság,
ágyamból karmok húznak ki.
Széttépnek, majd összeraknak.
Mozdulok, ahogy mozognak rajtam.
Kint, fülledt várakozás a csendre.
Kint, heves futás az idővel.
Kint és Bent, aztán Vége.
Ami meg volt, azt elvették,
ami nem, az maradtam én.