Telefoncsörgés
Énekeld el még egyszer!
Ring…
Énekeld el, hogy egyetlenem!
Ringat…
Énekeld el, hogy vagyok!
Ringatózz…
Énekeld el, hogy érted vagyok!
Ringatózom…
Énekeld el, még egyszer!
Űznek téged előlem el,
nem engedem kezed el.
Elrabollak a tömeg felől,
csillaghajba költöztetlek,
hol nem bánt többé a fény,
hol nem bánt többé hűvösség.
Csak ülünk az ég lágy pelyhén,
etetjük a hangtalan madarak énekét.
Csak élvezzük a csöndnek minden percét,
felejtjük a fájdalom és a könnyek erdejét.
Karomban fogtalak irgalmas éj,
bámuló szemed csillag tükörképét.
Karomban feküdtél drága napfény,
bársony ajkad színtelen vérét.
Temérdek űr, a tömeg vad paripája,
nyivákoló fajzat, fekete glóriája,
nem bírva vele, földre sújtottak,
utolsó szólamod, fejemben ragadt,
kísértő szellemnek hideg lánca,
végig húz, a giotin alá.
Nem érdemlek kegyelmet, ahová tévedek,
nem érdemlek irgalmat, ahová ejtenek,
nem érdemlek szerelmet, ahová dobnak,
mert, hagytam el ragadni a napfényt,
mert hagytam el ragadni az éjt.
Vörös felleg játszott az éggel
libegést színlelve kövek közé végezte,
hol sehogy sem érintheti meg őt,
hol sehogy sem beszélheti őt.
Mígnem újból együtt a levelecske alatt,
akármi történjék, ők együtt maradnak.
Mígnem újból valaki kiált felém,
akármi történjék, a telefon csörgés.
Énekeld el még egyszer!
Ring…
Énekeld el, hogy egyetlenem!
Ringat…
Énekeld el, hogy vagyok!
Ringatózz…
Énekeld el, hogy érted vagyok!
Ringatózom…
Énekeld el, még egyszer!