Lámpabura

Lámpabura

Miért hatol át rajtad a fény?

Te vagy a sötétség!

Miért hatol át a rajtad a napsütés?

Te vagy a hidegség!

És a lámpabura ajka megérint?

Te is csüngsz szája szegletében,

árnyékként lopódzva férsz mellé,

és nem kérded, miért vagy hogyan

lettél ilyen.

Csak állsz, figyeled tollak csöngő

hívását, csattogó kalapács ütését,

egy sikolyt, melyet megerőszakolnak

éppen.

Lekapcsolóm.

Körbe vettél.

Szakítanál szét.

Mert te vagy a…!

Egy mottó

Nehéz lépés először,

kis csöppségként világra jönni.

Nehéz lépés lesz mostan,

érett ifjúként jövőt választani.

Könnyedebb a lépés,

ha elesvén egyszer is, óvó kezével felemel.

Könnyedebb lesz a lépés,

ha elesvén többször is, saját magunk állunk fel.

Szép kis kiruccanás

Már a hold is zöld füstöt nyel,

piros hab ömöl utcasark mélyére,

sárga púpos macska tüzel egy másikon,

virágot kötnek a levelek árnyai,

két mámorban úszó, színes emberpár

táncot lejt a neon napsütésben.

Kezük összeérve tágul és mélyül,

felfestik a feslett éjszakát,

igazibbá teszik a padok csontjait,

buják csókjait, éhezők szemeit,

ettől fordulnak a házak sarkai,

ettől döglünk mindannyian.

De még nem most, a csillagok

fehéren beintenek, úgy világít

róluk az antik szépség,

már csak egy tócsa maradt kezük

nyomán, prizma fényében kavarog,

folyik is tovább, a boldog éji ünneplés.

Hol vagy egek ura?

Hol vagy te, egek ura,

napfénytől bomló éjszakai lény,

bolygókat zabáló és csillagok

gyilkosa,

kátrányt húz palástja végén,

széles mosoly arca helyén,

bömbölő szavak, bolond igék,

agyara közt csókot kér.

Késő van, a nap vért köp

ajtóm elé.

Hol vagy hát egek ura,

hisz ma sem jöttél, de

vártalak.

„Írni kell, mert a világ megszépül tőle és majd én is jobban megszépülők.”

„Ami a szó mögött áll az több, de a lényege pofon egyszerű.”

Szívem választotta

Mondd, hogy volt az,

mikor az ember sorsát

választja.

Szerette és tisztelte azt,

mily nagybecsületességgel

választott meg?

Gyűlölte és megvetette azt,

melyet a kényszer

dobott elé?

Választottam még nincsen,

magamnak, jelöltjeim élettelenek,

de te aranypiros függönybe öltözött égi

múzsa, ki soha nem önmaga, mások

előtt megjátssza,

miket érez és kivel.

Szeretnélek magamhoz ölelni,

éjféli csókot adni,

Majd a hold fényében elringatni,

fátylában csak veled és rólad álmodni.

Írd le

Félek.

Nem kéne ezt tennem,

hiszen csak pár perc

választ el a lejtőig,

vagy a hegycsúcsig.

Sok a csapda.

Nem látom ezeket,

hol és mikor jönnek el,

szúrós tüskéi számba vájnak,

csontjaim épek, lelkem lyukas,

sérülve lépek egy újabba.

Fény nélkül.

Nem érzem, hogy lenne vége,

üres tér, a végtelen élet,

nincs benne játék, elveszett

búgócsiga nyála borítja be

a falakat. Volt talán,

bíborvirágok te benned,

csak elrohadtak, begazoltak,

tüskés halált hozó illata,

irigybe mártott sárga csillaga

ragyogtatott meg.

Nincsen senki.

Nem érzem a kezed és annak

álmot hozó érintése, mely

reményt, békét teremt.

Érzem helyette a sóvárgást,

a hiány apró fogait, ahogy

belülről kóstolgat, nincsen

semmim csak egy szék és

egy gyertya töredék.

Ha így leírtad bajod,

akkor már nem félsz,

csak várod egyre a holnapot.

Ne félj attól…

Ne félj attól, hogy kinevetnek,

mert én mindig tudom, hogy

mi jó neked.

Ne félj akkor sem, ha már

nem látsz többé mert én

mindig tudom, hogy

mi jó neked.

Ne félj az álomtól, hiszen

ott élek én is veled,

táncolva el az éjféli nektust,

kar öltve markolód szívem,

míg csak dobban is egyet.

Aztán kísértesz, míg én is

veled nem leszek,

mert én mindig tudom, hogy

mi jó neked.

Ne félj attól, hogy kinevetnek,

foguk irigységtől nedves és

vérköpeteket nyelnek,

belül megették őket, az idő

vasfogának semmi sem áll

ellen, csak én és te,

mert én mindig tudom, hogy

mi jó nekünk.

„S hol vagy?

Akkor mikor mesélnék újabbat.

Hol vagyok én?

Mikor már rólad szólnak.”

Hová mentél?

Hová lettél?

hűvös kéz vette át a

helyed vállam csücskéin.

Hová lettél?

mardosó fagyos éhség

tört be elmém várába.

Hová lettél?

iszapba fordult égő szemed,

nem segítesz, nem melegítesz.

Hová lettél, drága tavasz, egyetlenem.

Csak gyűlölj, csak szeress

Gyűlölj, ha gyűlölni tudsz.

Szeress, ha szeretni tudsz.

E két erővel vonod be ajkadat,

 meghívlak zöldellő mezőmre,

hol gyűlölni tudod e bolond

embert,

hol szeretni tudod e tékozló

szerelmet.

Éhes kutya

Lerágott csonthalmok hevernek

végig az úton.

Nagyok, Szélesek, Hegyesek,

Faragatlanok, még Kicsik is.

Éheztem, fogtam pofám közé

az egyiket, és mint elégedett

vendég tovább mentem.

Hagytam másnak is e földi

gyümölcsök húsos falatjaiból.

Nem vagyok önző, csak korcs vagyok.

Mi vagy?

Én ez vagyok.

De te mi vagy?

Egysejtű?

Kétsejtű?

Növény?

Állat?

vagy Ember?

Mert én ez vagyok!

Láttam

Egyszer találkoztam,

láttam benned a barátot,

ki mindig védene, segítene,

ahogy baráthoz illik.

láttam benned a mentorom,

ki mindig tanítana, óvna,

ahogy mentorhoz illik.

láttam benned a hallgatót,

ki mindig figyelne, értene,

ahogy hallgatóhoz illik.

Láttam,

felkelni a napot,

ébredni a holdat

fényt az árnyékban

árnyékban a fényt

és hol hideg volt,

ott már tavasz és nyár

köszöntene be,

akkor ezt láttam ott,

csak egyszer találkoztunk

és akkor is, te már elmentél.

És ha…

És ha megcsókollak…

Érintésed ajkamnak, oly

hideg, mint maga a halál

fuvallata.

És ha szemedbe nézek…

Tekinteted szememnek, oly

üres és sötét, mint szikkadt

kút a karaván végén.

És ha szólítlak…

Szavaid fülemnek, oly

kemények és durvák, mint a

tüskés mérges bokor szívó

fogai.

És ha elmegyek…

Létezésed nekem oly,

hiány és teljesség mint a

napnak a fény és a holdnak

a sötét.

És ha szeretnélek…

Szerelmed szerelmemnek szerelmetes

végzetét jelentené, de csak ha

valóban szeretnél.

Egy bögre mellett

Fogom, és nem eresztem,

kihűl a melegsége,

kortyokban fogy el kicsiny

ereje.

Erősen szorítottalak magamhoz

mint kellett volna, mert már

benned sincsen több belőle.

Fagyos szemeddel visszanéztél,

arcul csapott drága felhőd,

s utánad ment a nap is.

Itt hagytad lassú mérged,

mely kiolt mindent, bármit

is érintek.

Jégvirágok ülnek erkélyemen,

vicsorítva huhognak tovább.

Megáll a levegő, testet ölt

az idő,

teám már rég kihűlt,

egyszer fogtalak és elengedtelek,

tovatűntél, eltűntél.